Válságban kinek fizet először az adós?

Magyarországon a cégek, ha likviditási nehézségeik vannak, az Intrum Justitia (IJ) vállalatcsoport felmérése szerint elsőként az államnak fizetik ki az esedékes közterheket. A kifizetések sorrendjében az adó- vagy vámhatóságot s a közszféra más, „fogakkal” bíró szervezeteit a bankok követik, s – ha még marad miből – a munkavállalók csak ezután juthatnak hozzá a járandóságukhoz. Követeléseikkel viszont pont a közszférával szemben a legtürelmesebbek a vállalkozások, az „állammal” szemben nem is nagyon mernek késedelmikamat- vagy kötbérkövetelést megfogalmazni. Így ördögi kör alakul ki: példamutatás helyett éppen a közintézmények fizetnek a legnagyobb késedelemmel, ők érzik viszont a legkevésbé ennek a hátrányát a gazdasági életben, így az eleve túlzott türelem még rá is erősít, hogy nem érdemes szabályosan teljesíteni a fizetési kötelezettséget.

Magyarországon az idén az átlagos fizetési késedelem (a számlák esedékességéhez mérve) a fogyasztói szektorban, döntően tehát a lakosságnál tíz nap, a kereskedelemben 19, míg a közszférában 28 nap. Abban a merőben elméleti esetben, ha az állami kötelezettségek kiegyenlítése mindig idejében történne, Magyarországon évi 1 milliárd euró többletforrás jutna a gazdaságnak.

Épp ezért már Brüsszelben, EU-szinten is fontolgatják, hogy a pontos fizetést jogszabályban írják elő, például arra kötelezve az állami, önkormányzati szervezeteket, hogy fizetési késedelem esetén automatikusan számolják ki az esedékes késedelmi pótlékot, és már azzal megfejelve fizessenek. E törekvést nem tartja indokolatlannak Gadó Gábor, az igazságügyi tárca szakállamtitkára, bár mint mondta, Magyarországon ilyen konkrét kezdeményezés, például a polgári törvénykönyv jelenleg is folyó reformjához kapcsolódva, nincs.

HVG

Összességében persze a közszféra még mindig megbízható partner: ha késedelmesen is, de legalább fizet. Felfalusi Péter, a magyarországi IJ Zrt. vezérigazgatója szerint a kereskedelmi és főként a fogyasztási szférában csak a második félévben következnek az igazán fekete hónapok, amikor például a munkanélkülivé váltak tartalékai és a végkielégítésre kapott összegek elfogynak. A hazai vállalkozások kintlevőségei között 2004–2006-ban 10–14 százaléknyi volt a legkockázatosabb kategóriába tartozó, 90 napon túliak aránya, 2007-ben ez 17 százalékra ugrott, tavaly lement 12-re, idén viszont rekordszintre emelkedett 18 százalékkal. Ez pedig elkerülhetetlenül a leírási veszteségek növekedéséhez vezet, idén ezek már most elérik a számlaösszeg 2,7 százalékát, ami éves szinten mintegy 4,2 milliárd euró „elégését” jelenti.

Nemzetközi összehasonlításban ez az európai középmezőny aljára elegendő; a magyarországi fizetési fegyelem jócskán elmarad a hagyományosan listavezető skandináv térségétől, viszont még mindig jobb, mint a mediterrán államok zömében. Nem kis meglepetés viszont, hogy a visegrádiak közül legalább ezt a mutatót, a gazdaság leírási veszteségét tekintve Magyarország még mindig a legjobban áll, megelőzve a cseheket, a lengyeleket és a szlovákokat. Egy több tényezőt figyelembe vevő, összesített fizetési kockázati mutató alapján már rosszabb a magyar helyezés, Pozsony és Varsó is lekörözi Budapestet, Csehország viszont a kontinens legrosszabbjai közé tartozik.

A válság stratégiaváltásra kényszerítheti a vállalkozásokat, amelyeknek a korábbi évek likviditásbősége és folyamatos növekedése idején volt miből kitermelniük a leírási veszteséget. A közvélemény-kutatások szerint az esetek döntő többségében még mindig jóhiszeműnek tartják a fizetéssel késlekedő ügyfeleiket a cégek, a több választható ok közt 98 százalékos mértékben szerepel a partner pénzügyi nehézsége, de már 40 százalékuk feltételezi a kötelezettség teljesítésének szándékos késleltetését.

Volna erre a követeléskezelőknek egy meglehetősen drasztikus megoldási ötletük, a késedelmi díj kötelező bevezetése. Ez a kereskedelmi forgalomban a késedelmi kamat időmúlástól függő, százalékos mértékével szemben már akár egyetlen nappal a határidő túllépése után például a tőkekövetelés 10 százalékát, de legkevesebb 200-300 eurós egyszeri díjat jelentene. Más kérdés, hogy ilyen jogszabályi változtatás feltehetőleg politikai öngyilkossággal érne fel. A szerződő felek közti kétoldalú megállapodásba foglaltatni pedig valószínűleg csak igen nagy piaci erőfölény esetén, versenyjogilag támadható módon lehetne ilyen szigorítást.

FAHIDI GERGELY