Az őszi bombázások áldozatai. Tél előtt

A Nagy Honvédő Háború – Moszkva és Sztálingrád mellett – egyik kulcshadszíntere, a II. világháború leghosszabb és legvéresebb ostroma, hősiesség, éhség, hideg, pusztulás, Sosztakovics leningrádi szimfóniája (a VII.) – valahogy így kulcsszavaznánk a leningrádi blokádot. Minden nagyon véres és mérhetetlenül hatalmas (velikij, agromnij). A sárkányfogvetemény egyik soha el nem feledhető gaztette önmaga ellen.

A stratégiai értelemben másodrangú szovjet-orosz város elpusztítását Hitler tűzte ki célul, de amikor a front Moszkvánál megmerevedett, úgy döntött, inkább kiéhezteti Leningrádot, a második legnépesebb orosz metropoliszt, ezt pedig bombázással és folyamatos tüzérségi támadással is nyomatékosította. A Führernek volt érzéke a szimbólumokhoz, mint ahogy a Generalisszimusznak is, márpedig Leningrád a bolsevik forradalom székvárosának számított, s Moszkva mellett a birodalom ideológiai és kulturális központja maradt még a szovjet időkben is. A diktátoroknak inherens tulajdonsága az is, hogy nem szokásuk törődni sajátjukon kívül más emberek életével. Sztálint pedig különösen jellemezte, hogy nála sohasem volt szempont alattvalói védelme, voltaképpen egyetlen háborús parancsa volt végig érvényben: ki kell tartani az utolsó töltényig.

Így történhetett, hogy amikor 1941 szeptemberében bezárult a náci harapófogó a Néva torkolatvárosa körül, még két és fél millió civil élt ott. Csak egy év elteltével indítottak akciót a polgári lakosság kimentésére, addig a városlakók közvetlenül vettek részt a védelmi munkában, 340 ezren közülük fegyvert is fogtak – mi mást tehettek. És persze pusztultak tömegesen.

A német fegyverek is sok civil életét kioltották, de a legtöbb áldozat éhen halt vagy megfagyott. Bár Leningrád kiemelt ellátási körzetnek számított, már az ostrom előtt éhínség sújtotta a várost. Ungváry Krisztián történész ír arról, hogy „már a bekerítés elején katasztrofális élelmiszerhiányt tovább súlyosbította az, hogy a készletek elosztása egyenlőtlenül történt: a felső állami és pártvezetők részére cukrászdák működtek, miközben az utcán az egyszerű emberek éhen haltak. A tömeges éhhalál a Szovjetunióban egyébként is a sztálinizmus kísérőjelenségeihez tartozott.”

Loznyica filmjében a legdrámaibbak éppen azok képek, amikor nem srapneltől, hanem az éhségtől elpusztult civileket látni az utcákon. A kitekeredett testű halottak körül vastag ruhákba csavart emberek kódorognak, némelyikük az áldozat arcához hajol, majd tovacsoszog. Hogy aztán jöjjön a szakszolgálat, és szánkóra dobja a kővé fagyott testeket. Volt olyan tél, amikor naponta három–négyezren haltak meg a városban.

A blokád filmje szándékoltan nem csatajeleneteket akar feleleveníteni, alig látunk torkolattüzet, zúgó bombákat, katonát se sokat. Az ostrom „hétköznapjait” mutatja be a korabeli képsorokból összerótt mű. Azt kutatja, hogyan válik fokról fokra elviselhetővé az elviselhetetlen, miként lesz az élet mindennapos részévé a halál, miképpen foszlik le az emberről a legemberibb, az együttérzés képessége – mégpedig azért, hogy az egyén képessé váljon a saját biológiai létezésének meghosszabbítására. A legszorosabban vett ontológia celluloidon, a nembeliség napi gyakorlata pergőtűzben.

Romeltakarítás. Asszonyok a fronton

A fokozatosság Loznyica legfontosabb rendezői módszere. A film első öt percében a képek nyugalmat árasztanak, sietség nélküli készülődést látni, a katonák akár földmérők is lehetnének. Persze légvédelmi ütegeket ásnak be, de a néző tekintete még a város klasszicista épületeit is ráérősen pásztázhatja, van idő azt is megfogalmazni, hogy azért szép hely ez a Leningrád. Az utcákon pórázon végigvezetett légvédelmi ballonok pedig kuriozitásukkal terelik el a figyelmet arról, hogy mégiscsak egy háborús filmet látunk.

Aztán megjelennek a német hadifoglyok, nincsenek sokan, a város közepén már civil tömeg kíséri őket, amelyik nem is túlságosan ellenséges velük, és csak egyetlen nőt látni, aki köpdös feléjük.

A hosszas retardáció után aztán robbannak a bombák, ég a könyvtár, pernyévé enyészett könyvlapokat sodor a szél. Bizarr, de a képek egyenesen szépnek tűnnek. Az első áldozatot negyedóra múltán látjuk, süt a szeptemberi Nap. Kibombázott családok, sürgölődő tűzoltók, csinosan öltöztetett gyerek fekszik a lépcsőn, vérmocskos az arca, halott. Egy másik – még – él, biciklizik. Vigyáznia kell az utcán, még jár a villamos. Egy férfi lapátol, megcsúszik, majdnem a dübörgő tank elé esik, neki is szerencséje van – egyelőre.

Jön a tél. Az orosz fagyot még rendezett életkörülmények mellett sem könnyű elviselni. A várost beborítja a zúzmara, a hó és a jég. Hangulatos képek, békebelieknek tűnnek, mintha a város karácsonyra készülne, a nagyszakállú gyedmaróz (télapó) azonban most nem ajándékot hoz, hanem hullákat csavar vászonzsákjába, a koporsónak szánt deszkákkal fűteni kell, ahogy a stadion üléseivel is. Bibliai képek a gyolcsba csavart halottakkal, különbség a hideg és a tömegsírok. Tömegsírok az utcákon, az ipartelepen meg a szántóföldön. A sírásó vaskampóval igazgatja a hullákat, hogy a többinek is maradjon még hely.

A rendező nem elborzasztani akarja nézőit, pedig lenne képe hozzá elég. Loznyica kerüli a közhelyes megoldásokat, a gyerekét sirató anya jajveszékelését például nem hallani, végigkíséri viszont a képeket a jégen toporgó léptek és a romok közötti motozás elviselhetetlenül monoton moraja. A film inkább nyomasztó, mint rémisztő, és a lassan, havazásszerűen szitáló képsorokat figyelő nézőt fokozatosan lepi el a reménytelenség.

A város lakói számára tényleg minden kizökken a helyéből, a jó rossz lesz, a rossz meg jó. A víz nem a csapból folyik, hanem az utcán ömlik, hason csúszva kell sietni, mert hamar megfagy, és nem lesz mit inni; a tűz nem a kályhában vagy a sparheltben duruzsol, hanem a gerendákat nyaldossa. A fény meg a város a blokád idején nem biztonságot, hanem halált ad. Beszámolók tanúskodnak arról, hogy éhező anyák falták fel gyerekeik tetemét, és a legnagyobb dilemmát nem az ősi tabu megszegése jelentette számukra, hanem hogy honnan szerezhetnek tüzelőt, hogy a fagyott testecskét valahogy megfőzhessék. Abnormális idők abnormális választásai.

– Jöjj és lásd! – szólított fel Elem Klimov háborús filmklasszikusa. Valahogy így van ez Loznyica filmjével is. Sajnálhatjuk, hogy a Verzió dokumentumfilm fesztiválon csak egyetlen alkalommal, november 10-én vetítik. Kötelező film, mozi után ugyan nem lesz könnyű felállni a székből.

Zádori Zsolt