A híres római Piazza Navonától két lépésre álló múzeum eredeti módon, mintegy 50 hivatalos pápai portrén keresztül mutatja be a pápaság öt évszázados történetét. A képeket, nagy mesterek és ismeretlen festők műveit, a londoni National Gallery, a vatikáni múzeumok és magángyűjtők kölcsönözték. A kiállítás biztosa, Maria Elisa Tittoni szerint egy portré nemcsak azt a személyt láttatja, akit ábrázol, hanem korának történetét is. Tiziano, Bernini, Velasquez, vagy Canova főként a modellek spirituális és evilági szerepét próbálta egyszerre kifejezni.

A XX. századig nem lehetett a pápákat úgy ábrázolni, mint ahogyan a világi uralkodók esetében ez megengedett volt. Például kedvenc időtöltésük közben. Díszes ruhában, trónjukon ülve, merev pózban, ikonokként lettek megörökítve. Ez hatalmuk folytonosságát, a katolikus egyház egyetemes értékeinek örökkévalóságát volt hivatott szimbolizálni. Kivételek azonban akadtak. VII. Sándor pápát (1655-1667) pápát kérésére, a mester térdelve, hajadonfőtt festette meg, amint körmenetben viszik Róma utcáin.

A katolikus egyházfő ábrázolásának módja nem annyira a művészet és az ízlés fejlődését követte, sokkal inkább magának az intézménynek a változását. Amikor 1870-ben a pápák elvesztették világi hatalmukat (Róma Olaszország fővárosa lett), a portrék stílusa is más lett. X. Pius (1903-1914) egész ikonográfiai forradalmat csinált: leszállt a trónról és íróasztala mellett, mindennapi tárgyai mellett festtette le magát.

A kiállításon látható egy II. János Pál-portré, amelyet "hivatalos festője", Natalia Carkova készített. A kiállítás biztosa a francia Le Figarónak nyilatkozva felhívja a figyelmet arra, hogy ma, bár a mediatizált pápaság korát éljük, egy művészi portré többet elmond, mint a televízió által sugárzott kép. "A portréról leolvasható, hogy a pápa kész kommunikálni a világgal. És valóban egész pápaságát ez a szellemiség jellemzi".

Francis Bacon variációi Velasquez X. Ince pápa portréjára (a modern művész képei nem lesznek ott a kiállításon):