Kiss Ilona, a moszkvai központ igazgatója

Kiss Ilona: Számos nyilvánvaló oka van. Az első a távolság, Moszkva mégiscsak messzebb van Budapesttől, mint például Amszterdam, és hát ide sokkal bonyodalmasabb és költségesebb is eljutni, mint Hollandiába. De ilyen távolság mutatkozik a kultúrák között is. A rendszerváltást követően nálunk meghatározóvá lett a nyugati tájékozódás, az oroszokat jó időre zárójelbe tettük. Az orosz kultúra pedig van annyira nagy és nemzetközileg is elismert, hogy ne fusson a kicsiny magyar piac után. A másik objektív ok a pénz. A mi fesztiválunk viszonylag szerény keretből gazdálkodhat. A Hungarofest Kht.-n keresztül 320 milliót kapott a költségvetéstől, míg a mi központunknak alig 15 milliós az egész évi programkerete. És hát azzal is számolnunk kellett, hogy az orosz állami kulturális irányítás preferenciának változása nem nekünk kedvezett: amikor a fesztivált terveztük, még nagyon elszántak voltak, de közben újra „felfedezték” az egykori, önállósult szovjet tagköztársaságokat, és három rendkívüli évadot hoztak tető alá, részben a mi büdzsénk rovására. De nem akarok siránkozni, mert a mi dolgunk az oroszországi megjelenés. És szerencsére ebben nem volt hiány. Csak a mi intézetünk 150 programot szervezett az idén, az előfesztivál és az évad során.

Az orosz kulturális életbe éppen csak belekóstolva leginkább az tűnik fel, hogy mennyi szubkultúra él itt egymás mellett. Mindegyiknek megvannak a maga csatornái, terei, tábora és fizetőképes piaca. Hogyan lehet ilyen körülmények közt egyáltalán definiálni a sikert?

Azzal az illúzióval nagyon hamar le kellett számolni, már akinek volt ilyen, hogy egy tízmilliós metropoliszban majd az évad alatt minden a magyar kultúráról fog szólni. Itt az igazán nagy rendezvények is belesimulnak a hatalmas moszkvai kínálatba. A Fesztivál Zenekarnak is majdnem teltházas sikere volt, de nem jelentett igazi revelációt az elkényeztetett orosz koncertlátogató közönségnek. Véleményem szerint a legjobban sikerült projektjeink azok voltak, amelyekbe sikerült bevonni orosz közreműködőket. Nem beszélve arról a bájos tényről is, hogy bár ezek sokkal több szervezést igényeltek, de kevesebbe kerültek. Oroszországban általában is elmondhatjuk, hogy a kulturális teljesítmények finanszírozásánál már jobban működik a nálunk csak vágyott vegyes modell, a köz- és magánpénzek egyszerre vannak jelen.

A magyar évadban is volt ilyen rendezvény?

Hogyne. Szívemhez talán a legközelebb a Presznyakov fivérek és a szolnoki Szigligeti Színház kooperációja áll. Itt a költségek egyik harmadát a magyar színház, a másikat az Afisa magán-kiadóvállalat, míg a harmadikat az évad állta. Oleg és Vlagyimir Presznyakov ma Csehov után a legjátszottabb orosz színházi szerzők, akiknek Terrorizmus c. darabját tizenhat országban mutatták be, így Szolnokon is. Érdekesség, hogy ők, akik még sohasem rendeztek, a magyar teátrum felkérésének nem tudtak ellenállni. Az általuk színpadra vitt szolnoki előadást aztán láthatta a moszkvai Művész Színház közönsége is. Sőt Szikora János még darabírási megbízatást is adott a szerzőpárosnak, 2006 húsvétjára kell elkészülniük.

"Dinasztikus kapcsolatok". Az évad hirdetése a Vörös téren © hvg.hu

A magyar kulturális produktumok közül ma is a legismertebb és legkeresettebb az operett. Így több operettestet rendeztünk: Péterváron, Jekatyerinburgban és Moszkvában. Bizonyos hagyományokkal persze nehéz mit kezdeni. A szovjet korszakban a legnagyobb könyvsiker Berkesi András Sellő a pecsétgyűrűnje volt, hárommillió példányt adtak el belőle. Most ezer és kétezer körüli átlagpéldányban adjuk ki a magyar könyveket oroszul, igaz, ez a példányszám Oroszországban egyáltalán nem kevés: csak a jól bevezetett sztárszerzők érnek el százezres példányokat. 2004 telén Magyarország volt a díszvendég a divatos moszkvai non/fiction könyvvásáron: erre az alkalomra 15 magyar könyv jelent meg a közreműködésünkkel (NKA támogatással), kb. annyi, mint az előző 15 év alatt összesen. A legnépszerűbb persze, Esterházy volt a Kis Magyar Pornográfiával, de igazi intellektuális sikert a Tri kvadráta Kiadó által kiadott Bibliotheca Hungarica sorozatunk jelentett: Hamvas Béla és Bibó István esszékötetei is mind egy szálig elfogytak, de jól meg Nádas Péter, Kertész Imre esszékötete is. És bízom abban, hogy az év végéig a polcokra kerülő 10 új magyar könyv is sikeres lesz: Kertész Imre Felszámolás, Garaczi László Pompásan buszozunk c. könyvei vagy épp Mosonyi Aliz meséi. József Attilát is szinte újra be kell mutatni, pedig egykor őt jól ismerték, igaz, elsősorban, mint proletárköltőt. Egyébként ő az első magyar kulturális személyiség, aki szobrot kapott Oroszországban: Heine és Gandhi szobra mellé tizennegyedikként nemrég avattuk a mellszobrát az Idegen Nyelvű Könyvtár Világkultúra Parkjában.

Ritkán nyílik mód megjeleníteni a magyar kultúrát Oroszországban, bizonyosan sok múlik a különféle kulturális ágazatok bemutatásának arányain is.

Az efféle „állami” rendezvényeken a legteljesebb reprezentációra kell törekedni, lehetőleg mindenből kell adni valamit: a fiataloknak érdekes zenekarokat, az értelmiségi elitnek delikát könyveket, a színházi közönségnek meghökkentő előadásokat és hagyományos operettet is, a mozgóképfüggőknek el kell hozni Szabó Istvánt és magyar filmhetet kell adni a Kultúra Televízióban. A könyvprogramunkra például 50 milliót szántunk, ami az összes költség hetede. Ez a pénz két-három nagyrendezvényre is elmehetne, amelyek azonban – legyenek bármennyire frenetikusak – nem biztosítanak tartós jelenlétet az orosz szellemi életben. Az itteni évad különlegessége az is, hogy a többi magyar fesztivállal ellentétben mi erős tudományos programot kínáltunk. Lukács György szimpóziumot, történész kerekasztalt rendeztünk, most pedig a kelet-európai átalakulás tranzitológiai szakirodalmából adunk válogatást, Kornai János bevezető tanulmányával. És hát a Történeti Múzeum az orosz-magyar dinasztikus kapcsolatot a középpontba állító kiállítás, vagy a Budapestet két nemzedék szemével, Jevgenyij Halgyej hadifotós és fiának képeivel bemutató fotókiállításnak nyilvánvaló a történelmi vonzata.

Ha már itt tartunk. Az utóbbi hetekben Magyarországon politikai visszhangja is volt egy frissen megjelent dokumentumkötetüknek, amely a II. világháborús magyar hadifogság dokumentumokat adta közre – egyelőre csak orosz nyelven.

Ez a könyv is az orosz-magyar együttműködés példája. Közös szerkesztőbizottság hozta létre, s olyan dokumentumokat sorjáz, amelyek megismeréséről korábban nem is álmodhattunk. Az Oroszországi Állami Katonai Levéltár és a moszkvai magyar Levéltári Intézet produktuma 150 dokumentumot közöl. Ezek egyikéből kiderül, hogy 1949-ben a szovjetek 513 ezer világháborús hadifoglyot tartottak nyilván, akik közül ekkorra már 419 ezer hazatért Magyarországra, 59 ezren meghaltak, és 8 ezren továbbra is fogságban maradtak. Ez az adatsor háborított fel némelyeket. Ez kétségtelenül új megvilágításba helyezi az eseményeket, de ettől még az oroszországi hadifogság borzalmai nem relativizáltatnak, és örülni kell az új levéltári forrásoknak.