Beszélgetésünk apropója egy nyílt levél, amelyet a Rémember zenekar tett közzé nemrég. A magyar együttes hosszabb ideje már Londonban dolgozik és ott próbál betörni a nemzetközi színtérre. Levelükben azt nehezményezik, hogy az EMI-jal szerződést kötött csapatként, a nemzetközi áttöréshez kevés segítséget kapnak, nem reprezentálja tisztességesen műveiket, s más magyar műveket sem a cég ("diszkriminál" az EMI - írják). Haragban a világgal? Olyasminek tűnhet a gesztus. György Péter azonban érti az indulatot - ha a zenekar módszereivel nem is ért egyet.

A hazai zenekarok, előadók alapélménye, hogy "nem működik" a dolog; a kiadók, terjesztők, médiumok Bermuda-háromszögében eltűnik a produkció. Nemzetközi szinten befutni pedig szinte lehetetlen.

György Péter a nyolcvanas években kezdte; a budapesti underground színtéren. Menedzser volt, kiadó-alapító. Az ő nevéhez fűződik később a Sexepil zenekar nemzetközi sikere a kilencvenes évek elején. Ma a világ legnagyobb zeneműkiadójának apró, magyar részlegében dolgozik, s szerzeményeket, szerzőket képvisel többfelé. Azaz megpróbálja eladni a magyar zenét. Közben elnököl a Magyar Zeneműákiadók Szövetségében.

A hazai zeneiparról faggattuk, amely - talán nem túlzás állítani - haldoklik. Vagy csak radiálisan átrendeződik?

György Péter A zeneipar átléphetné saját árnyékát? © emimusicpub.hu

György Péter: Számomra ez az egész nyílt levél-dolog a jelenlegi közgondolkodásra is utal: hogy tehát a saját üzleti ügyeiben nyílt levelet ír valaki. Szerződéses viszonyokról van szó, két fél között. Ha kötök egy szerződést egy ingatlan közvetítővel, és ők nem adják el a lakásomat, akkor írok egy nyílt levelet? Nonszensz. Ez nem társadalmi ügy. Ha rövidre akarom zárni: nekik zeneműkiadói szerződésük van velünk; de nem magát a Rémember zenekart, hanem a Szabó testvéreket, mint szerzőket képviseli a cégünk. 2002-esnél újabb dalaik nincsenek nálunk, és 2005-ben megszüntették a szerződésüket. Ezt mi el is fogadtuk. Nem tudom, hogy most tulajdonképpen mit is szeretnének. Mintha nem tudnának eligazodni a szereplők között: mi a menedzsment, a hanglemezkiadó, a zeneműkiadó, a koncertszervező, a promoter közti különbség…

hvg.hu: Nem azért, mert a magyar piacon nem is válnak el pontosan ezek a szerepek? Nem áll fenn ez a többszereplős, iparági struktúra?

Az elemei, úgy ahogy megvannak. Az elején – 1989 után – nagyon nem voltak meg. Aztán kialakultak pontok, amelyek azonban nem álltak össze struktúrává. A jelenlegi helyzet pedig az, hogy nincs olyanfajta egészséges rendszer, mint a fejlett zeneiparral bíró piacokon. Amely hatékony, átlátható, érthető és olyan, amelyhez viszonyulni lehet; csatlakozni hozzá bármely ponton.

Vegyük sorra. Miből áll a zeneipari alap-struktúra?

Hangfelvétel- illetve zeneműkiadás. Koncertszervezés, tehát úgynevezett booking agent-ek, illetve promoterek. És menedzsment, azaz az előadóval közvetlenül dolgozó szakemberek. Az alapvető szereplőknek meg kellene lenniük és együtt kéne tudni működniük. Ezekhez csatlakozik aztán az egész kiszolgáló-iparág: a technológia, a marketing, a PR, a jogi szakemberek. Nagyjából ennyi.

Nálunk a legnagyobb hiány épp a menedzsmentekből van. Olyan elkötelezett emberekből, cégekből, akik, illetve amelyek értenek a zeneiparhoz és ismerik a zenei színteret is. Képviselik az előadót, tudják, hogy mit akar, összekötik a többi piaci szereplővel. Ne a zenész konfrontálódjon, mert az lesz a vége, ami a Rémemberrel történik.

Kezdetben Erdős Péter nyomán a „szupermenedzser” képe vésődött be. Az a mítosz terjedt, hogy Michael Jacksont, vagy Madonnát „valaki kitalálta”, „kreálta”. Nem! Autonóm személyiségek, akik járják az útjukat. Nálunk meg számos kreatúra született. De az igazi dolgok nem így jönnek létre. Van például egy csomó véletlen. Kevesen tudják, hogy a nagy sikerek előtt, a Nirvana zenekar Budapesten járt és a PeCsában játszott. Történetesen én hozhattam be őket, tehát én voltam a helyi promoter. Fogalmam sem lehetett, hogy egy év múlva megírják a Smells Like Teen Spirit-et és húszmillió fogy el a lemezükből. Ezek csodálatos dolgok. De hatalmas munka van mögöttük. Nem úgy, hogy valaki kitalálja, hanem úgy, hogy az alkotóval, az előadóval együtt dolgozik, segíti, a magáénak érzi a produkciót.

A mi mostani struktúránk véletlenszerű és össze-vissza működik. A média, meg a terjesztés diktál visszafelé. Nem az van, hogy te, a saját termékedről eldöntheted, hogy mit akarsz vele kezdeni, hanem ők kitalálják, hogy tudnak-e vele valamit kezdeni. Ez nem egészséges folyamat. Ott van például a Kistehén együttes Szájbergyerek című száma. Mindenki ismerte, mindenki hallani akarta. Úgy, hogy a legnagyobb hazai kereskedelmi rádió talán egyetlen alkalommal sem játszotta le. Mert nem fért bele a műsor-stratégiájukba, vagy micsodába.

(hvg.hu) Nem azért működnek felemásan a piaci szereplők, mert a piac is felemás?

(György Péter) De. Nincs piac. Vagyis van, csak egyre kisebb. És egyre gyorsabban változik.

Ezt értsük szó szerint? Mert a vészharang-kongatást mindenki hallja, hogy ugye egyre kevesebb eladott példányért lehet aranylemezt kapni. És hogy nincs benne pénz, meg nem érdekli az embereket…

Rossz a kérdés és rosszak a zeneipar válaszai. Az nem igaz, hogy nem érdekli az embereket. Csak a fogyasztás formái változnak. Az aranylemez-példányszámon siránkozni pedig fölösleges. Az emberek simán megvennék ugyanúgy a zenét, ha olyan egyszerűn tudnának hozzájutni, mint a peer-to-peer (fájlmegosztó - a szerk.) rendszereken. Ha volna valóban működő DRM (Digital Rights Management- digitális jogvédelem; a szerk.), én még a technikai korlátozásoktól mentes megoldásoktól sem rémülnék meg. Egyszerűen, átláthatóan, nagyon sok helyen elérhetővé kellene tenni a zenét és küzdjenek csak az eladók a szolgáltatásiakkal a vevőért. Pofon egyszerűen hangzik, csak ehhez kompromisszumokat kell kötni az iparágnak is. Az okosabbak elismerik, hogy paradigma-váltás történt és nem egy sima formátum-váltás. Tehát nem annyi, mint amikor a bakelitről CD-re állt át az ipar. Nem. Teljesen más mentalitás kell. Az előadótól kezdve mindenkinél. Új üzleti modellek kellenek. 

Én is ezzel találkozom, hogy hát hogy lehet, hogy egy DVD 900 forint, egy zenei CD meg 2-4000 között van? Pedig a DVD egy olyan üzleti modellből jön, ahol maga a tárgy csak némi plusz bevételt generál. Ott a mozi, a TV, a merchandising, satöbbi. A zeneipar ehhez képest szegmentáltabb: a lemezkiadóknak csak a lemezből kellene megélniük, a zeneműkiadóknak csak a szerzeményekből. Szakmán belül már vannak olyan felvetések, hogy igenis, lehet, hogy profit-share üzleteket kellene kötni. Te csinálod a lemezkiadást, és kapsz X százalékot az egész projektből. Ehhez az kell, hogy valaki koordinálja a folyamatot és a struktúra különböző pontjai között igazi kapcsolódás legyen. Ez egy kis piacon is sokkal jobban tud működni.

Hogyan kormányozta bele magát a magyar lemezipar abba a helyzetbe, hogy gyakorlatilag megszűnőben van? Nem látszanak új üzleti modellek. A kérdést leegyszerűsítik arra, hogy illegális, kontra legális zeneletöltés; miközben nem ez az igazi kérdés.

Egyetértek. Utóvédharc folyik, és ebben folyamatosan véreznek el a kisebb piacok. A kis piacokra pedig nem léteznek üzleti modellek. Hadd mondjam el a legnagyobb sirámomat ezzel kapcsolatban. Én azt vártam az internettől, hogy megoldja azt a problémát, amelybe a lemezeladás került; hogy tehát megszűntek a kicsi, szakosodott üzletek. Nagy áruházak vannak, meg persze a szupermarketek lemezrészlegei. A neten létrejöhetne újra tíz jazz-bolt, vagy világzene bolt, vagy elektro bolt. Az igényeknek, meg a megváltozott vásárlási szokásoknak megfelelően. De nem tudsz elindítani egy ilyet, mert a nagy kiadók az egész portfóliójukat árulják. Hatalmas pénzzel kell rendelkezned, hogy elindíts egy ilyen boltot. De minek vedd meg a Deep Purple-t, ha egyszer te jazzt akarsz árulni egy speciális közönségnek?

(hvg.hu) A CD néhány piacon úgy látszik, mégis túlélt. Ha elmegyek az Egyesült Királyságba, azt látom, trendi és szexi dolog megvenni egy új zenekar új CD-jét. Mert úgy van tálalva. Ír róla az újság, szakértő módon és autentikusan. Játssza a tévé és a rádió. Ergo, életben marad a hanghordozó-kiadás…

(György Péter) Igen, de közben minden változik. Menj le a metróba és minden második gyerek nyakában, ott lóg egy mp3 lejátszó. És akkor ott vagyunk, ahol elindultunk: új modellek kellenek. Csak hát például az Egyesült Királyságban, vagy Amerikában működik egy iparági struktúra, amely gyorsan képes reagálni. Túl van már egy-két válságon. Mondok egy példát: a független színtérről van átjárás a vállalati színtérre. Nálunk meg nincs. A független színtér is elég fejletlen, nem hogy még be is engedjen onnan bárkit a zeneipar. Közben meg az új módszerek a független színtér felől kéne, hogy jöjjenek.

A budapesti elektro-szcéna, vagy a BPRNR igenis független, önszerveződő színterek. Kicsiben azért működik. No, de: mi fog történni a mi piacunkon? A nagy cégek lassan kivéreznek, az előadók kisebb, független kiadókhoz szerződnek át. Lemezeket alig lehet eladni. Közben meg hatalmas közönsége van a zenének, tele vannak a fesztiválok. A média meg az egészről alig vesz tudomást, ha bekapcsolom a rádiót, meg a tévét, nem azt hallom, ami egyébként zajlik a zenében…

Nálunk mintha mindig mindenki másra várna. Hárítunk. A média azon tűnődik, lesz-e megint egy Gyöngyhajú lány, amit majd elénekel a Scorpions együttes. Ez a probléma avítt és érdektelen. Szerintem úgy néz ki a dolog, hogy ha te mondjuk thrash metalt játszol és az EU-ban gondolkodsz, mint piacban, akkor az a kérdés, hogy van-e Budapesten, meg Prágában, meg Berlinben, meg a Baltikumban, vagy akárhol néhány száz thrash rajongó, aki megveszi az anyagodat? Nem több. Párszáz. Arra már lehet alapozni. Ha van bűnük az úgynevezett multinacionális cégeknek, az az, hogy noha  gyakorlatilag készen áll egy struktúrájuk, amelyet lehetne a megváltozó viszonyokhoz alkalmazkodva működtetni, mégsem teszik.

A nagy monstrumok egy mozdulattal átalakíthatók?

Ez misztifikáció. Nincs nagy monstrum. Az európai zeneipar legfontosabb emberei elférnének egy nagyobbacska teremben; az EMI Music Publishing a világ legnagyobb zeneműkiadója, de vicces számot kapnánk, ha megnéznénk, hányan dolgoznak benne. De közben a nagy cégek irodái meg ott vannak minden országban. Egy kapcsolót kéne csak átállítani a fejekben. Azt mondani, hogy nézzétek, találjatok háromszáz Anima Sound System rajongót a saját területeteken. Cserében mi meg találunk háromszáz Arctic Monkeys rajongót. Vagy kétszázat, akit a lettországi Brainstorm érdekel. És nem kell közben „mindent” csinálni, csak egy részterületen működni, aztán a végén majd összerakjuk.