Kicsoda De Leo N?

A. Vendemiatti, olasz fim, 2005, 86' November 11. 20.15, Toldi mozi

„Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz. Azt hittem, csak egy elhatározás kérdése az egész. A döntést pedig meghoztam.” – De Leo N. története saját szavaival indul. Markáns arcú parókás nő száll ki a velencei vaporettóból, csomagjaival vasútra száll, Bolognába indul, hogy kórházba feküdjön. „Ne aggódj, mama!” – üzeni a telefonba az operáció előtt.

Olaszországban 1982 óta törvény teszi lehetővé, hogy aki úgy kívánja, nővé, avagy férfivá operáltassa magát, a választott nemhez új személyi igazolvány is jár. Az eljárás államilag finanszírozott, ilyenformán bürokratikus, hosszúra nyúló, s idegőrlő eljárás előzi meg a jogosultsághoz szükséges bírói végzés megszerzését. Alberto Vendemmiati 2005 végén elkészült, lassú tempójú dokumentumfilmje a hároméves procedúra elején kezdi el kísérni De Leót, s a sikeres műtétet követő első családi találkozásig vele is marad.

Ajánljuk a Verzió filmfesztivál programját

Tematikus csoportokra osztva idén is a legizgalmasabb dokumentumfilmek mezőnyéből válogat a Verzió. Az immár harmadszor megrendezett fesztivál nemcsak a világ problématérképét mutatja, de sorsokat, hihetetlen történeteket is. Nézze át a programot és menjen moziba!

Epilálással, parókát hordó tar fejének borotválásával, arcfestéssel kezdi a napot, majd belelép magas sarkú cipőjébe. A délolasz származású, de Velencében élő Nicola önmaga narrátora, aki már annak is örülne, ha nyugodtan élhetné az életét nőként, ahogy mindig is vágyott. Miközben még abban sem bízhat, hogy nem röhögnek össze a háta mögött, mikor kifestve az utcára lép.

– Nagyon fiatalon rájöttem, hogy más vagyok, de mintha már eleve gyötrelemre lett volna ítélve ez az egész – meséli. Talán mert túlzottan elfojtott, talán mert mindeközben túlzottan is kifejezett ösztönöket követek – keresi a megoldást.

De Leo N. nagyon is egyedül van, anyjával sem ért szót, családja képtelen napirendre térni afölött, hogy Nicola nőként érzi jól magát. A gyerekekre hivatkoznak, "hogyan magyarázzunk el téged nekik?" – kérdezik, miközben nyilvánvaló, hogy ők, a felnőtt rokonok azok, akik képtelenek magukban helyre tenni ezt a kisminkelt férfit.

A filmben Olaszországnak cseppet sem felemelő arcát látjuk. Egy anyagiakban láthatóan nem dúskáló férfi (majdan nő) mindennapjait, szürke időjárást, hivatalokok és érdekvédő szervezetek irodáit.

Már kisfiúként félt elárulni magát, meséli. Attól tartott, másokat hoz vele kellemetlen helyzetbe, amíg le nem esett neki, hogy egyedül ő szenved miatta. Most is frusztrálják, a fejéhez vágják: önző vagy, hiszen azt várod, hogy mindenki veled legyen megértő.

„Amikor magamról beszélek, akkor a szégyenről beszélek, vagy olyasmiről, ami már szégyenérzetté alakult” – mondja narrátorként. Nicola folyamatosan feszeng, külseje, s megítélése miatt, állandó aggodalma csak egy színpadi próbán oldódik. (Akárhogyan is van, a „váratlan” szerepajánlat cseppet sem tűnik váratlannak, sokkal inkább látszik rendezői húzásnak.) A dramaturgiába mindenesetre megpróbálják beleilleszteni a férfi-nő szerepcserével játszó Moliére-darabot: éppen akkor mutatja meg a rendező Nicola színpadi átalakulását, amikor a véres műtét képei is váltják egymást.

De Leo immár Nicole-ként megzuhanva ébred a többórás műtét után, nőként, ahogyan mindig is szerette volna. De az eufória elmarad. Családtagjai nem látogatják, s bár annak kéne örülnünk, hogy sikerült az operáció, a nézőben mégis hiányérzet támad. Mi változott? Még az is lehet, hogy semmi.