Ponyvaregény. Az erőszak klasszikusa

Pazar magánrezidencia Los Angeles villanegyedében. A nappaliban egy karosszékhez kötözött, deréktól lefelé meztelen férfi. Mint kiderül, a magatehetetlen szereplő pedofil fotós, s most egy tizenéves lány - legutóbbi áldozata - éppen arra készül, hogy egy konyhakés segítségével egyszer s mindenkorra megakadályozza a férfit gyereklányok molesztálásában. A Magyarországon szeptember végén debütált, Cukorfalat című film edzettebb idegzetű nézőket is elborzasztó jelenetei kapcsán a rendező, David Slade, elismeri ugyan, hogy azokkal az önbíráskodás veszélyeire is figyelmeztet, nem titkolt célja azonban inkább az, hogy a férfi nézők agyában jól rögződő képsorokkal a pedofil zaklatások védtelen áldozatai mellett foglaljon állást.

De Slade mozija mást, mélyebb társadalmi-politikai összefüggéseket is sugall. Korántsem ritkaság a filmtörténetben, hogy a rossz emberek "csúnya" véget érnek, ám a szakértők felhívják a figyelmet: a legújabb amerikai hazafias filmekben a jó ügy érdekében harcoló hősök nyomozásuk során, esetleg a fenyegető terrorveszély elhárítása érdekében már "kénytelenek" válogatott kínzásokat is bevetni. Mint például az Egyesült Államokban immár öt sikeres évadot megélt, 24 című - idehaza is sugárzott - televíziós krimisorozatban. Ez sokak szerint akár a terrorizmussal gyanúsított személyek elleni eljárásról szóló, George W. Bush amerikai elnök által idén októberben aláírt törvény propaganda-filmsorozata is lehetne. Igaz, a törvény kifejezetten tiltja a - közelebbről meg nem határozott - kegyetlen és szokatlan büntetések alkalmazását, ám elemzések szerint intézményesítheti egyebek mellett az alvásmegvonást, amely számos emberjogi szervezet szerint beleesik az említett kategóriába. Arról nem is szólva, hogy az új jogszabály felhatalmazza az USA elnökét, hogy a nemzetközi jogot belátása szerint értelmezve döntsön az elfogadható kihallgatási módszerekről.

A hollywoodi sztárok felvonultatásával készülő 24 - melynek nem mellékesen már a moziváltozatát is tervezik - ugyanannyi egyórás epizódból áll, s így egyetlen nap eseményeit sűríti magába. Évadonként ennyi ideje van a főszereplő Jack Bauer ügynöknek (Kiefer Sutherland), hogy megakadályozzon egy nagyszabású terrortámadást. Komótos kikérdezésre sokszor nincs idő, s amit nem lehet elsőre, szép szóval megtudni, azt másodszorra már erőszakkal kell kiszedni "az amerikai életek megmentése" érdekében.

Az erőszak ábrázolása - akár politikai marketingcélokból - szinte egyidős a mozgóképpel, ám a pozitív hősök agressziószintjének emelkedése (főképp pedig az ellenfeleik által alkalmazott kínzási módszerek átvétele és bevetése) viszonylag új jelenség. A korai gengszter- és westernfilmekben, valamint az ezek dramaturgiai sémáira alapozó második világháborús opusokban jelentős szerepet kapott az erőszak, de a főhősök sosem voltak (ennyire) kegyetlenek. Ráadásul az 1940-1950-es évek westernzsánereiben az agresszív, ellenfeleiket halomra pufogtató jó fiúk sem voltak egyértelműen pozitív hősök. A rendezők minden esetben jelezték is, hogy tetteik mennyire nem férnek össze a protestáns erkölccsel: a happy end ellenére ők továbbra is magányos kívülállók maradtak, akiket nem fogad be a társadalom, és például családot sem alapítanak - világít rá a tömegfilm és a társadalom egymásra hatásával is foglalkozó Király Jenő filmtörténész a Mágikus mozi című tanulmánykötetében.

Öncélúnak ható kegyetlenkedés még az olyan nyílt propagandamozikban sem jelenhetett meg, mint amilyen John Wayne egyik utolsó filmje, az 1968-as A zöldsapkások volt. Amerika „örök” cowboya csupán az akkori kincstári sémák alapján oldhatta meg a konfliktust: a hős katonák vezetőjeként megmenti az ázsiai elnyomottakat a gonosz és embertelen vietkongoktól, mosolyogva bekötözi a gyermekek sebeit, majd látványos kommandósakcióval elfogja az ellenség főparancsnokát - akárcsak a korábbi második világháborús filmekben – tudható meg a Németh Róbert e tárgyban írt, a naprakeszegyetem.hu szak-portálon közzétett tanulmányából.

A nemtelen eszközökhöz folyamodó, ám mégis pozitívnak számító hősök először az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején jelentek meg a vásznon. Az egyik első - erőszak-ábrázolása miatt máig viták kereszttüzében álló - ilyen alkotás Sam Peckinpah 1971-ben bemutatott, különösen agresszív, Szalmakutyák (Straw Dogs) című filmje, amelynek főszereplője, az Újvilágból a vidéki Angliába költözött tanár (Dustin Hoffmann) véres bosszúsorozattal vesz elégtételt a feleségét brutálisan megerőszakolókon. A filmtörténet pedig annak ellenére a vietnami háború kiváltotta erőszakmozik közé sorolja, hogy az opusban sem a hadszíntér, sem a háborús hátország, sem pedig az ott végbement társadalmi változások nem tűnnek fel, ám a gonosz ellenfeleken elkövetett erőszakkal szemben, a morális kétségek ellenére is, éppen ezek hatására lehetett sokkal elnézőbb a közönség - elemzi a film és a valóság kapcsolatát Slavoj Zizek, a londoni The Birkbeck Institute for the Humanities igazgatója a Guardian című brit napilapban nemrégiben megjelent tanulmányában. Amihez nem árt hozzátenni: a "másik" oldalról ezt az időszakot az agresszió ellen protestáló olyan alkotások fémjelezték, mint Michelangelo Antonioni Zabriskie Pointja vagy a Szelíd motorosok.

Ugyancsak ekkorra datálja a fordulatot az angol Geoffrey Nowell-Smith által szerkesztett Oxford Filmenciklopédia, igaz, egy másik zsáner klasszikusát nevezve meg. Szerinte A keresztapa (I.) című, Francis Ford Coppola jegyezte 1972-es filmmel kezdődött valami új, még akkor is, ha a tevőleges kegyetlenkedés távol áll a Marlon Brando alakította Don Corleonétól, ám a hatalom megszerzése és megtartása bármilyen eszközt szentesít számára. A filmtörténészek szerint ebben sem nehéz felfedezni a vietnami háború hatását: Amerika már nem a demokrácia fellegvára, az írott jog és a (protestáns) erkölcs megvásárolható, erőszakkal "felülírható", az agresszió polgárjogot nyert.

Az 1980-as években fordult (tovább) a kocka. Méghozzá az 1982-ben indult Rambo-sorozattal, a címszerepben Sylvester Stallonéval. A zöldsapkás vietnami veteránból kigyúrt gyilkológéppé változó főszereplő az esztéták szerint az amerikai politikai elitet Ronald Reagan filmszínész-elnökkel az élen rohammal meghódító neokonzervatív mozgalom által diktált irányt követte - legalábbis ezt tükrözi a főhős patriotizmusa, intoleranciája és a szemet szemért elven nyugvó erkölcsisége. De ekkor következett be a vietnami tapasztalatok újraértelmezése is.

A már idézett Németh szerint az elvesztett háború ismét „nemes ügy” lett, a katonák és a veteránok pedig hősökké váltak, akik csak azért nem győzhettek, mert a politikusok (a háborúellenes tüntetők, no meg a média) „nem hagyták ezt nekik”, és „egyik kezükkel a hátuk mögött kellett harcolniuk”. A Vietnamba visszatérő veterán John Rambo, vagy az 1984-es Ütközetben eltűnt című hadifogoly-szabadítós, menekülős opusszal feltűnt Chuck Norris egy új erőszakmodell megalapozói lettek, nem mellesleg pedig egy máig tartó akciófilmzsáner előfutárai, amelyekben a főhős a "jó" ügy érdekében minden további nélkül kegyetlenkedhet.

Az erőszak ábrázolásában és legitimálásában a New York-i Világkereskedelmi Központ lerombolása utáni korszak hozott megint valami újat. A már idézett Zizek több, a brit The Guardianban publikált esszéjében is rávilágít, hogy bár Hollywood 2001. szeptember 11-e után kerülte a közvetlen utalást a tragédiára, a terrorizmussal foglalkozó akciófilmek száma nem csökkent. De még meglepőbb, hogy a nem kizárólag az antiterrorista honvédő háború jegyében fogant művek is szolgálhatják a kormányzat érdekeit. Elég a szeptember 11-ei terrortámadás eseményeit elsőként megidéző alkotásra, a Paul Greengrass rendezte United 93-ra gondolni (HVG, 2006. április 29.), amelyet a nemzetközi kritika egyértelműen propagandamentes alkotásként jellemzett, ám a Fehér Ház közleménye szerint az elnök tetszését is elnyerte. A 2001. szeptember 11-én a United Airlines eltérített 93-as járatán utazóknak emléket állító alkotás "veszte" - az elemzések szerint - az lett, hogy miközben bemutatja, hogyan viselkednek a "jó hazafiak" vészhelyzetben: egyik jelenetében (amikor a kamikazénak szánt gép utasai megpróbálják visszavenni az irányítást a géprablóktól) a harc hevében agyonvernek egy terroristát.

Bár a képsor rövid, szakértők szerint az mégis szolgálhatja a republikánus propaganda céljait. Amennyiben "az erőszakos filmeken nevelkedett nézők számára a jogos bosszú nem esik egy megítélés alá az ártatlanokkal szemben elkövetett gaztettekkel" - mint azt Stephen Prince, a Virginia Tech kutatóintézet professzora hat évvel ezelőtt megjelent Screening Violence című könyvében írja. A bejáratott hollywoodi kliséknek köszönhetően így közvetíthet három, teljesen eltérő motivációkkal készített film - a United 93, a Cukorfalat és a 24 - közös üzenetet: háborúban, jó ügy érdekében (majdnem) mindent szabad.

SCHREIBER ANDRÁS - VAJNA TAMÁS