Gáspár Máté Válságtünetek, mint az egészségügyben © kretakor.hu

Gáspár Máté: A működésünk megértésére eddig még senki nem vette igazán a fáradságot. Azt sose mondtuk, hogy a mi példánkat kéne normává tenni. Csak annyit, hogy „egyféle” színházból túl sok van minálunk, míg „másféléből” túl kevés. És ha értelmes vita folyna a színházi struktúráról, akkor az arányokról vitatkoznánk. Azon keresztül pedig a közpénzekhez való hozzájutás módozatairól.

A médiában kétféle beszéd hallatszik a színházfinanszírozással kapcsolatban. A pánikbeszéd, illetve a fiskális beszéd. Az egyik a színházak ledózerolását vizionálja, a másik a megszorítást kommunikálja.

Pár hete hosszan beszélgettem egy európai tapasztalatokkal bíró holland szakemberrel, aki sok éve követi a magyar helyzetet, és azt mondta, hogy – miközben elképesztő mértékű kommercializálódást lát nálunk – az átalakulásról szóló mindenfajta értelmes szakmai vitának azonnal elejét veszi az a tény, hogy tele vannak a színházak. Ez egy olyan érv, amelyet nem lehet überelni, ugyanakkor a két jelenség közötti összefüggés is világos. És éppen ebből következnek a pánikreakciók, hogy nehogy hozzányúljunk a rendszerhez, mert akkor csak rosszabb lehet a kihasználtság. Amennyiben 65 százalékos házak előtt játszanánk, ahogy Hollandiában, akkor fogékonyabbak lennénk az új javaslatokra is.

Feketeország - kép az előadásból Blokkolt viták © kretakor.hu; Erdély Dániel

Csak a jövőről való felelős gondolkodás. Most már Bálint András is leírta: valamit elrontott az elmúlt 15 évben a színházvezetői kar és kulturális politika. A trendek azt mutatják, hogy az imponáló kihasználtság nem marad így sokáig. A közönség fogy: 2005-ről 2006-ra Budapesten tíz százalékkal csökkent, az elérés koránt sem olyan hatékony, amilyennek tűnik. A fiatalság széles kulturális kínálatból válogathat, nem automatikus immár, hogy a színházat preferálja. Ha pedig bemegy, sokszor unatkozik, s én ezt a fajta unalmat, vagy udvariasabban, ingerszegénységet az intézményi működés számlájára írom.

A ti víziótok mi lenne? 2004-ben a Kritikában egy igen radikális, intézmények bezárására is javaslatot tevő szövegetek volt még… 

Egy dolog változatlan ahhoz képest, amit 2004-ben leírtunk. Még mindig nagyon sok a pénz ebben a rendszerben. Ötször, vagy hatszor annyi, mint amennyit például a magyar filmművészet kap. Nem osztom azt a nézetet, ami a pánikbeszéd alapja, hogy itt végállapot van. Akkor kell lehúzni a rolót, ha egy eddig 90 százalékos állami támogatással működő intézmény egyszer csak nulla forintot kap. Addig nem. De ha 10, 30, 40 százalékkal kevesebbet kap, az még mindig pénz, amiből lehet dolgozni. Valószínűleg nem ugyanúgy, ugyanazt és ugyanazokkal, mint eddig. Nem azt állítom, hogy túl sok a rendelkezésre álló forrás, hanem hogy rosszul van elosztva. A torta másféle felosztásáról beszélünk. Pár éve még csak ösztönösen éreztük, hogy nem akarunk intézményesülni, ma már tudatosan valljuk: kell, hogy legyen az érvényesülésnek másféle módja is. Ez mi lehet? Valamiféle verseny, azaz a normatíva helyett a pályázati alapú pénzosztás. Ott van előttünk a filmes minta: a közalapítványi forma. Ha Hiller István a filmtörvényre szeret hivatkozni, ezt a vonatkozását vegye figyelembe! Ma a költségvetési törvény hetes számú mellékletébe van belevésve a színház-finanszírozás. Az évről-évre automatikusan, báziselven osztott összegek semmilyen módon nem tükrözik az adott színház értékét, törekvéseit, helyzetét, igényeit. Kizárólag a szokásjogról, s az igazgatók egyéni érdekérvényesítő képességeiről tudósítanak. Ma nagyjából a pénzek 95 százaléka normatív, 5 százaléka pályázati úton kerül szétosztásra. Ezen az egészségtelen arányon mindenképpen változtatni kell. S ki is lehet dolgozni rá a modellt. Színház kapcsán ugyanis három rétegről kell beszélünk: ingatlanállományról, a bennük dolgozó személyekről és a művészi programról. Ezeket külön lehet választani a finanszírozás szempontjából is.

(Gáspár Máté) Az állami „ölelésbe” tartozó kulturális szféra pontosan olyan válságtüneteket mutat, mint az oktatás, vagy az egészségügyi ellátórendszer.  De míg a kórházak válságát szó szerint a  bőrünkön érezzük, ha az államtitkár befülel egy színház nézőterére és hallja az ütemes vastapsot, akkor azt gondolhatja: nincs itt semmi gond. A vastaps azonban nem a színház egyetlen értékmérője, tehát ezen a ponton lehet szakmai szempontokat is elősorolni. Először is a tulajdonos-fenntartónak kellene intézményei számára világos missziót megfogalmaznia. Mit kíván, és ahhoz milyen feltételeket biztosít? Nem olyan bonyolult ez. Ha egy város fenntartja a maga színházát, megmondhatja az igényeit is; ha tehát Szolnok városi vezetői Balázs Pétert és az ő népszerű programját akarják, ám legyen! De akkor ez teljes egészében maradjon az ő kockázatuk, s ne vegyenek hozzá igénybe 317 milliónyi állami támogatást. A méltatlan személyeskedést és politikai csatározást pedig úgy lehet elkerülni, ha az állami hozzájárulás csak a művészeti programot támogatja és elosztása szakmailag kontrollált pályázati úton történik.  

A finanszírozási váltás azonnal a struktúra egészét érintené.

Háromfelé osztható a színházi terep. Vannak a nemzeti intézmények. Egy olyan posztfeudális társadalomban, mint a miénk, ezeknek kiemelt helyük, szerepük van – bár tudjuk: nem minden országban van ez így. Elsődlegesen reprezentációs céllal tartja fenn az állam ezeket, és elég kevés a szakmai kontroll felettük. Egy normális rendszerben ezek nem foglalhatnának el 10 százaléknál több helyet. Van egy nagyon erős szórakoztatóipari derékhad; én ebben a szerepben Békéscsabát, a Madách Színházat és a Radnótit együtt látom, nagyon halvány különbségekkel. Ez nem értékítélet részemről, csak leírás. Az emberek döntő többsége szórakozni jár a színházakba, ezt megváltoztatni nemigen lehet és nem is érdemes. Viszont ennek vannak következményei: le kell számolni az üres és dölyfös művész-színházi attitűddel, hiszen ma bárki, aki legitimizálni akarja a helyzetét, művész-színháznak nevezi magát és innentől mintha nem is szabadna vitatni ezt az öndefiníciót. S végül vannak kísérletező műhelyek a struktúra másik végén, ahol művészetről kell beszélni, lehet kockáztatni, új dolgokat kipróbálni, félházzal is menni akár. Nem szabad elvágni a rendszer gyökérzetét, mert a szórakoztató színházat és a nemzeti intézményeket is az onnan jövő impulzusok termékenyítik meg.

Épp a zártság, merevség a jelenlegi rendszer legnagyobb hibája. Kevés benne a mozgás. Emberek, művek, felfogások és előadások szabad mozgása.

A színház minálunk – a szakma és a közönség számára is – még mindig egy olyan, helyrajzi számmal leírható épület, amire – képzeletben – rá van gravírozva egy jelentős színházvezető arca. Ezt képezi le a támogatási rendszer is, s ez maga a merevség. Ilyen keretek között pedig a belső fejlődés sem fejlődés, hanem stagnálás, és minden stagnálás nettó visszafejlődés. Azt szokták mondani azok a színházi emberek, akik az elmúlt évtizedekben ezt az intézményrendszert megőrizték, hogy nem kell szélesebbre tárni a kapukat, mert az igazi tehetség úgyis utat tör magának, a betont is átviszi fejjel. Én meg azt mondom, hogy egyrészt nem biztos, hogy a tehetség feltétlen kemény kobakot is jelent, sokfajta tehetség létezik. Például olyan, amelyik  nem azzal akar foglalkozni, hogy bekerüljön a falak mögé, mert lehet, hogy más helyzetben tud fejlődni, az intézményrendszeren kívül. Ne kényszerüljön választani, szabadságában álljon eldönteni, hol dolgozik. Éppen ezért fontos, hogy milyen kereteket szabunk, milyen átjárókat biztosítunk. Ma bizonyos helyekről egyszerűen nincs hova lépni. Ezért is fogják sokan kétségbe esetten a székük karfáját. Ötven körül végérvényesen besülnek az életpályák.
 
Ti sokat dolgoztok külföldön. Miben látod a mi színházunk elzártságának okait?
Jellemző ez máshol is?

A színház az egész társadalmunkat jellemzi; az is, amit a színpadon látsz, meg az is, ami körülötte történik. Van itt egy, a Monarchiából örökölt és a német rendszerre hasonlítani vágyó, de erősen szovjetizált színházi struktúra. Picike Németországot játszunk posztkommunista mentalitással, kellő gazdasági, és olykor szellemi potenciál nélkül. Van tizenkilenc megyénk, tizenhétnek a székhelyén van állandó repertoárt játszó társulatos kőszínházunk – ami egyébként tipikusan nagyvárosi jelenség. Budapesten az állam ilyen-olyan módon fenntart vagy húsz színházat, mintha dupla Berlin lennénk. Ez egy önképzavar, de megszoktuk, sőt megszerettük, mert sokan biztos egzisztenciához juthatnak benne; viszont ez a monstrum egyúttal köldöknézővé tett bennünket. Nem érdekel minket a nagyvilág, mi elegek vagyunk magunknak, ahogy a Peer Gynt-ben szerepel: "Ott kint a napfényes ég alatt / úgy szokták mondani: »Ember, légy önmagad!« / Itt úgy mondják: »Manó, légy magadnak elég«" Itt kapcsolódik össze mentalitás és struktúra. Kevesen vannak, akik egyáltalán utaznak, kitekintenek, inspirációt keresnek, és a rendszer is kevés eszközt hagy arra, hogy külföldi kooperációk jöhessenek létre. Mindent felszív a nagy, önreprezentáló, üzemszerű működés.