Never close enough to things Benczúr Emese munkája egy Műcsarnok-beli kiállításon © mucsarnok.hu

Sajátos pillanatban rendezte meg a Változó paraméterek című konferenciasorozat 4. részét ("Az állandósult utolsó pillanat - a közpénzből fenntartott kortárs művészeti intézmények sorsa") a budapesti Műcsarnok.  Éppen most zajlik ugyanis magának a Műcsarnoknak a piaci szempontú átalakítása. A nyugaton több helyütt kipróbált, de nálunk még teljesen ismeretlen "non-profit kft" egyelőre több kérdést vet föl, mint amennyit bizonyosan lehet tudni róla.

A szóban forgó, május 25-én zajlott konferencián több hozzászóló is érintette ezt a kérdéses átalakulást. Egyikük, Bencsik Barnabás, a kortárs művészeti színteret jól ismerő szakember szélesebb összefüggésbe is ágyazta (Zsugorodó szcéna, bővülő piac - a letölthető hanganyag itt).

Bencsik szerint a hazai átgondolatlan kulturális közpolitika eredményeként a kultúrára költhető adóforintok felé startolt a profitorientált vállalkozói szféra egy része. Közfeladatnak álcázott magánprojektek egyre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak a szcéna rovására, annak érdekeivel szemben, állami forrásokat csatornázva át a maguk számára.

hvg.hu: Előadásában a Művészetek Palotáját tekintette állatorvosi lónak. Nem kicsit késő ez most? Áll az épület és működik. 

Bencsik Barnabás: A Művészetek Palotáját hoztam fel példának, mert nemrég vizsgálta az ÁSZ (Állami Számvevőszék), így nyilvánosságra kerültek adatok és következtetések, amelyek korábban nem voltak hozzáférhetők. És egyébként is, a PPP konstrukciókról most elég sok szó esik. A művészeti területen mozogva látszik, hogyan zsugorodik a non-profit szcéna, és a profitorientált szféra miként nyer teret. A részletekkel kapcsolatban azonban – elismerem – már több a feltételezés és a spekuláció. A mélyben zajló folyamatok nem mindig láthatók.

hvg.hu: Mi volna a baj a MÜPA-val? A fogyasztó annyit érzékel, hogy ez a szép, nagy épület tele van pazar programokkal.

B. B.: A MÜPA már a fogantatásakor problematikus volt. Az egész beruházás nem a közérdeket képviselve, nem a kortárs művészeti színtér által generálva született meg, hanem telek-és ingatlanspekulációk eredményeként. Leginkább egyes nagyvállalkozók üzleti érdekeit figyelembe véve. A földterület tulajdonosa és az azon építkezést végzők profitot akartak termelni. Megfordult a sorrend: nem a szakmai igényből eredő nyomás lobbizta ki a beruházást, hanem a beruházói érdekek. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a kulturális szféra ilyen jellegű meghódítása.

hvg.hu: Vannak közcélok, amelyek megvalósítására, ha az államnak nincs elég pénze, bevonja a magánszférát.

B. B.: Csakhogy itt senki nem hangolta össze ezeket az érdekeket. A köz érdekét nem képviselte senki, az állam a szakma megkérdezése nélkül asszisztált a saját maga pénzköltéséhez. Biztos, hogy Budapestnek szüksége volt egy új, világszínvonalú hangversenyteremre, ám ez egy teljesen más történet. Ahogy az is biztos, hogy a kortárs képzőművészetnek szüksége lett volna egy új intézményre, egy aktív és mértékadó közgyűjteményre. Ez a probléma a MÜPA-ban nem nyert megoldást. A Fesztivál Színházról pedig valószínűleg még azok sem tudják, hogy mire is való, akiknek szánták. A kultúra és az egyes művészeti területek immanens érdekei más megoldásokat kívántak volna. Az ÁSZ-jelentésből látszik, hogy úgy kezdett építkezni a beruházó, hogy fogalma sem volt az épület majdani használatáról – a hangversenytermen kívül. A folyamat során leginkább az az érdek érvényesült, hogy a befektető a pénzét jó helyen tudja, az állam pedig garantálja a beruházás megtérülését. Az épület fenntartása és részbeni működtetése a következő évtizedekben indokolatlan mértékben terheli meg és torzítja a kulturális költségvetés arányait. 2007-ben ez több mint 11 milliárd, ami a kulturális jellegű összkiadások kb. egy ötödét viszi el. Alig marad tehát fedezet a kulturális élet működésének támogatására, ezt a pénzt ugyanis korábban a kulturális színtér számtalan különböző szereplőjére költötték, mostantól meg erre az egy gigantikus épületre.

hvg.hu: Egyetlen példából miért rajzol fel tendeciát?

B. B.: Én csak annyit állítok, hogy a for-profit szféra a kulturális terület felé mozdul, és közpénzeket csatornáz át. Nem is csoda: érzékeli ugyanis, hogy az erőviszonyok itt neki kedvezőbbek. Sokkal hatékonyabban tudja képviselni a saját érdekeit, mint mondjuk az üzleti-piaci terepen, mert a közegellenállás itt kisebb. A közpénz vonatkozásában meg még annál is kisebb. Az állam vagy nem képes, vagy nem akarja hatékonyan képviselni a saját érdekeit – legalábbis az ÁSZ jelentésből ez derül ki.

Szakmai kérdőjelek Amit tudni akarsz az Nkft-ről

Az AICA, azaz a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata állásfoglalást tett közzé, amelyben hangot ad aggályainak a Műcsarnok tervezett Nkft-vé alakításának kapcsán. Állásfoglalást és javaslatokat tartalmazó szövegük többek között leszögezi, az "átalakítás alkalmat teremt arra, hogy az elavult és túlméretezett poszt-szocialista kulturális 'nagyvállalatból'  nemzetközi szinten is integrálódott és hatékony szervezeti keretek között működő professzionális intézmény legyen, amely rugalmas és nyitott az üzleti szféra irányába". Ugyanakkor a szakmai szervezet szerint az üzleti átalakításnak nem szabad veszélyeztetnie az eredeti szakmai funkciót. A szövegben egybek mellett megfogalmazzák, hogy jó volna, ha az Nkft alapító okirata kizárná "az üzletrész felosztását és annak lehetőségét, hogy a törzstőke felemelése folytán új tagokkal egészüljön ki a tulajdonosi kör". A műkritikusokat, művészeti szakembereket tömörítő szervezet  szerint aggályos, hogy semmit nem lehet tudni a Műcsarnok jövőbeni vezetőijének kiválasztásáról. Szerintük az "alapító okiratnak tartalmaznia kell az ügyvezető igazgató pályázat útján, öt évre történő kinevezését".  Javasolják ezen felül, hogy - noha növekvő bevételekre számít - az állam garantálja a támogatás mértékét évekre előre. És az intézmény "szakmai és gazdasági hatékonyságát egy éven belül független szakértők bevonásával nyilvánosan értékelje, és adott esetben a kialakított jogi és gazdasági konstrukciót vizsgálja felül".

hvg.hu: Ön utalt más példákra is. Kritikusan említette azt a támogatási gyakorlatot, amikor az állam, minisztérium vagy az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) profitorientált, üzleti magánkezdeményezéseknek is juttat jelentősebb közpénzeket (a tárgyévi miniszteri döntések itt - a szerk.). Miért baj ez, ha egyszer ezek közfeladatot látnak el? Csak non-profit alapon ma igen nehezen valósítható meg színvonalas művészeti program.

B. B.: Ez így van, tudomásul kell vennünk és én sem vagyok ellene a nyíltan vállalt üzleti szempontoknak.  Ami viszont ezekben az ügyekben problematikus az egyrészt az, hogy egyre szűkülő költségvetési helyzetben történik. Másrészt olyan magánvállalkozásokat is érint, amelyek nem minden vonatkozásban képviselnek legitim szakmai színvonalat.

hvg.hu: Ki dönti ezt el? Hogy jó helyre ment-e a pénz, azt az eredmény minősíti, nem?

B. B.: A támogatásokat azért valamilyen feltételrendszerhez kötni kellene. Egy nyilvános és konszenzuson alapuló értékelési szisztémához. Vannak országok, például Hollandia, ahol ez így van, máshol pedig folyamatosan kísérletet tesznek erre. Az itteni rendszer okot ad a gyanakvásra, mert semmilyen szempontból nem transzparens. Nem azt mondom, hogy a for-profit vállalkozások ne pályázhassanak, vagy ne kapjanak állami támogatást. Csak annyit: soha nem volt nyilvános diskurzus tárgya, hogy a különböző intézményeknek mi a feladatuk, a kortárs képzőművészet rendszerében működő szereplőknek  mi a funkciójuk, hogyan és mennyiből tölthetik be azt a legoptimálisabban? A szabadpiac beköszönte óta kaotikus helyzet uralkodik, és mindenki a saját képességei, érdekérvényesítő ereje, szakmai potenciálja alapján hasítja ki a lehető legnagyobb mezőt. Újra kellene végre definiálni, mi a közfeladat, mi a „magán” és az „állami” ebben a helyzetben. Mi az a minimum, amit az állam magára kell hogy vállaljon, meddig terjed az a zóna, amelyből nem vonulhat ki.

hvg.hu: Máris a Műcsarnok jelenlegi történeténél tartunk. A minisztérium július 1-től nonprofit kft-vé alakítaná az ország elsőszámú „kunsthalléját”. Ez praktikusnak tűnik, kevesebbe kerül az adófizetőknek és több saját bevételt enged meg. Az AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozat) azonban szakmai aggályainak adott hangot egy Ön által is jegyzett állásfoglalásában. Mi nem tetszik ebben a megoldásban?

B. B.: Ha a Műcsarnok gazdasági társaság lesz, automatikusan belekerül egy piaci szituációba – pl. bevételt kell termelnie – de olyan körülmények között és olyan pillanatban, amikor még sok minden tisztázatlan. Egyelőre nem tudható, hogy van-e garancia arra, hogy azokat a közfeladatokat, amelyeket száz éve ellát – és amelyeket más intézmény nem képes átvállalni - ellátja-e majd a jövőben? A minisztérium most felold egy gátat ezen a területen, amely pusztán attól, hogy a Műcsarnok költségvetési intézmény volt, eddig fennállt. Nincs precedens erre az újfajta működésre, más kiállítóhelyeket nem is érint egyelőre.

hvg.hu: Milyen garanciák hiányoznak? Az évekre garantált költségvetési támogatás, vagy a szakmai kontroll?

B. B.: Nem tudhatjuk, hogy pontosan mik hiányoznak, a folyamat ugyanis nem volt transzparens. Mindenesetre a párhuzamos történetek, lásd MÜPA, elég komoly aggályokat ébresztenek a garanciákkal kapcsolatban. Alapvető kérdés például, hogy ki a tulajdonosa a kft-nek?

hvg.hu: Tudjuk, hogy az állam.

B. B.: De az is benne lesz vajon a papírokban, hogy ez nem változhat meg? Mert ha nem, akkor nincs jogi akadálya annak, hogy pillanatok alatt magántulajdonosok lépjenek be a cégbe és a magánérdekeiket érvényesítsék egy valamikori közintézményben. A következmények ugyanúgy beláthatatlanok, ahogy a MÜPA esetében. A művészeti intézményi struktúra az előző évtizedek öröksége. A 90-es évek óta létrejött új kisintézmények nem érik el azt a kritikus tömeget, hogy érdemben átrendezték volna a kortárs képzőművészeti szcénát. Nincsenek jelentős új kiállítóhelyek, felületek, helyszínek, ahol a kortárs művészet más nagyságrendben megjelenhetne. Mindmáig a Műcsarnok a legnagyobb és legfontosabb. A Ludwig az átköltözésével elveszítette azt a jelentőségét, ami a létrejöttekor még megvolt. És kimaradt akkoriban egy kettős lehetőség is: nem történt új intézményalapítás, és a Ludwig sem került lényegesen jobb körülmények közé. Az alulról indult, más logika szerint próbálkozó kis non-profit intézmények pedig mostanra már alig jutnak hozzá állami pénzhez, a nagyok szívják el a támogatások jelentős részét.