Biztonsági emberek vették át az irányítást több napra az egyik dunaújvárosi erőműben
Egy jogvita vezethetett oda, hogy májusban biztonsági emberek jelentek meg az egyik dunaújvárosi erőműnél, és több napon keresztül akadályozták a működést.
Primadonnák, 2007 © Műértő |
Noha mindkét kiállítás kereskedelmi galériában jött létre, a kettő között nemcsak tematikus (tájak, illetve portrék), hanem nyilvánvaló szemléletbeli különbség is mutatkozik. Szilágyi Lenke nem a magának technéből stílust kovácsoló alkotó; emellett annyira antiegoista, hogy az identitás nélküli művész eszméjét valósítja meg. (Talán emiatt lehetséges, hogy a Viszonylag új képek meghívóján egy Lenke-önarckép szerepel, melyet hiába keresünk a kiállított anyagban.) Antiegoizmusa emberi kapcsolataiban is megnyilvánul: nyulat a bokorból kiugrasztó, passzívnak tűnő alkat - mintha az lenne a küldetése, hogy aktív figyelmével rávegyen bennünket arra, ameddig el merünk menni. Fényképei hitelét ebben találtam meg. Ezért történhetett, hogy a két galériás ez esetben törököt fogott, és kénytelen nagyobb mértékben önmaga ízlését is eladni Szilágyi Lenke „próbakövén”. Így Mészáros Zsófi (Memoart) a hagyományosabban művészetprioritású tárlat útját választotta: egy meglepetésként bevethető sorozatból válogatott anyagot. Surányi Mihály (Nessim) pedig az egyes képek termékértékében bízva szemezgetett egy inkább „best of Lenke” célú kiállításra valót a portrék közül - a művész eddig is a személyességre alapozta brandjét.
Néni, 2007 © Műértő |
A természetben meglelt fenség minden bizonnyal új elem lenne az életműben; de nem kell aggódni, Szilágyi nem vált sem tradicionalistává, sem panteistává, bár gyanús. A „szép képek” nem ideologikusak, vagyis nem a fenség köré rendezik magukat - például nincs közöttük lentről áhítattal a magasba tekintő csúcsábrázolás.
Az elv- vagy témaközpontú következetesség két szempontból is fölfedezhető. Az első: a művész a Partiknál végletekig fokozott, régóta keresett köd- és fényhatások „eredetijét” találta meg a felhők magasságában. A foltnyi szivárvány szokatlan légköri eseményként szerepel, és a felhőrétegek alá betűző nap is a rendkívüliséget, a filmesre komponált látvány megtalálását jelenti fényképpé válva. Lehet, hogy ez metarealizmus, de lehet, hogy csak a lehetséges, ám hihetetlen. A naplemente előtti Újhold - Jupiter - Vénusz együttállás a hegycsúccsal már megengedné, hogy mégis spiritualitást doboljunk, de szerintem ez is csak észlelés, nem rajongás. A másik, művészkézjegynek nevezhető elv az lehet, ami Szilágyi képeit a háttérben összeköti: amint a széles e világon megtalálható „ugyanazt” gyűjti. Persze a látogató önkéntelenül azt kérdi: hol készült a felvétel - de a fizikai helyszín valójában nem érdekes. Egy bizonyos tengerszint fölötti magasság után az emberek tévedései nem érvényesek.
A Kilimandzsáró egyik gerincén tovahaladó mászók olyan jégtájban vonulnak, amely zsebre teszi az emberi szobrászt vagy installációművészt. A Nap járásának megfelelő dőlésszögben olvadó hórétegből formálódott bábutenger a mögötte húzódó lélegzetelállító panorámával nem elhanyagolható alapot nyújt egy - ha már más előtt nem, akkor - a természet előtt leboruló világlátás gyanújához. De még a sztupás képet sem merném bevetni vallási kulcsként, bár az építmény emberszerű sziluettje bizonyos rokonszenvről tanúskodik. E szűk keresztmetszet a számtalan hegyi képből számunkra menekülés tiszta levegőjű, emberfarkasoktól mentes helyekre; a művésznek megélt valóság.
Ezek után a Nessim-beli tárlat valamelyest olyan, mintha Budáról átmennénk Pestre. A marasztaló, szikrázóan napfényes, Yves Kleint is megszégyenítően kék ég kiútjai után vissza oda, ami elől a hóhatárig iramodtunk: embertársaink realitásához, akiket kötelességünk szeretni. Legalábbis ha mégsem gondoltuk komolyan, hogy hegyi remetévé leszünk, úgy köztük kell élnünk.
Az anyag túl nagyból merít, viszont a rendezésnek hála, élvezhető. Az ismert, a valóságról rendkívüli pontossággal beszámoló képek probléma nélkül kialakítják azt a delejes teret, amely nélkül nincs Szilágyi-élmény. A rendezés által alkalmazott, a fotók között gyakran a tükörszimmetriára alapozott megfeleltetések az arcképben kifejezett személyes identitás megkérdőjelezését vetik föl. Csak példaképpen: a hátsó teret leválasztó íves nyílás belső, keskeny felületére egymással szembe kiakasztott állami gondozott és Halász Péter portréjának modelljeit önkéntelenül azonosítjuk - elhelyezésükön túl a kompozíció és méret azonossága miatt is. Eközben automatikusan félreértelmezzük a fotó dokumentumértékét, és egy ember polarizált életkoraira vonatkoztatjuk.
A kinti színesek között nemcsak az azóta is gyarapodott Partik lefölözése, hanem az annak paródiájaként is fölfogható legújabb minisorozat - fogalmazzunk úgy, hogy az „acid biedermeier” - is falra került. E mintásba keretezett, ovális képkivágatú portrék a (Dorkand) Kozma-féle karácsonyi népfénykörnyezetek nejlonsátraiban elvarázsolt látogatókat ábrázolják. Glamurizált kivitelük nem föltétlenül tesz jót a túlvilágra tett éji sétákon járók - ugyan meghaladott, de annak idején átélt - realizmusának. A diszkófényben úszó női démonfej vagy a sohasem látott fénytájat kézen fogva fölfedező pár komolytalanná válik a súlyosságot csak stylingként magára vevő fiatalokkal egy térben. Ők már másról szólnak. Csodálatosan színes, felszíni, vetített tündöklésük szívbemarkoló metafora lesz, amint képtelenek letagadni belső világuk fakóságát.
Paksi Endre Lehel
(Megtekinthető a Memoartban február 28-ig, a Nessimben március 7-ig.)
