© Kis Varsó

A faliújságot az installálás módjából fakadóan leginkább modernista tablóként lehetne értelmezni és elemezni – például úgy, hogy a 12 bal oldali képet miképp egyensúlyozza ki a jobb oldalon levő nagyobb, de kevesebb darabból álló együttes. Aztán végezhetnénk „ikonográfiai” kutatást (mit ábrázolnak a képek), de igazából ezt sem érdemes. Ha ugyanis a kép tárgya lenne fontos, akkor célszerűbb lett volna jó minőségű fotókat kiállítani. Itt mégis rejtélyes összefüggésben állnak fekete-fehér xeroxok. Csak a beavatottak tudják, hogy a koordináta-rendszer Bruce Nauman-os, hogy Gajzágó Donáta portréja van az egyik képen, és hogy – háromszor – maguk a művészek is láthatók. A művészek nem tartják fontosnak elárulni ezeket az „ikonográfiai tényeket”, és azt sem, hogy 2009-ben miért állítanak ki xeroxozott képeket. Talán attól tartanak, ha mindez ismert lenne, elveszne az aura? Így azonban légüres diszkurzív térben lebegnek különféle képek, esztétikus elrendezésben. Van valami poétikus az Innen által kiadott kis füzetben (www.innenzines.com), de legalább annyira nosztalgikus is: nosztalgia a klasszikus konceptuális művészetből ismerős redukció iránt. Csakhogy a konceptuális művészek írtak is.

© Műértő

Nem a mű „jelentéséről”, de annyi információt adtak – akár a szöveget is műnek, a mű részének tekintve –, hogy munkáik értelmezhetővé váltak. Az effajta titkolózás egyáltalán nem érdekes, a gondolkodás izgalma épp ott kezdődik, ahol az „anyagszerű információk” végződnek (és akkor – jó esetben – még bőven maradnak titkok). Vagy talán azért nem adnak támpontokat, mert azt akarják sugallni, hogy lehetetlen a megismerés? De ez meg inkább azért problémás, mert miközben a Kis Varsó fontos projektjei – A hét műtárgyától a Nefertitin át a Szántó Kovácsig és tovább – a mű társadalmi létét feszegetik, addig a művészek úgy viselkednek, mint a kamaszok, akik a nagy művészt úgy képzelik el, mint akinek lehelete is aranyfüst. Aki pedig nem érti magasrendű, ezoterikus kinyilatkoztatásait, az magára vessen. Emiatt még a legkitűnőbb projektjeikben rejlő lehetőségeket sem aknázzák ki eléggé.

Az Erhardt Miklós és a Kis Varsó közös filmjének bemutatása voltaképp beszámoló a magyar közönségnek arról, mivel szerepeltek a 7. Manifestán. A 2008-ban Roveretóban bemutatott videofilm helyspecifikus volt olyan értelemben, hogy abban az épületben vetítették, amelyet 2002-ben egy anarchista csoport elfoglalt, s Erhardték ezt a történetet dolgozták fel, „nyerték vissza” videón. A pszichodráma keretében felelevenített (összegyűjtött) történetfeldolgozást Roveretóban – nyilván a hely szelleme és hazafias elfogultságunk miatt – társaimmal együtt nagyon jónak tartottuk; pedig egy megakiállítás nehéz közeg, annál is inkább, mert amikor ott jártunk, a filmet hang nélkül, angol feliratozással nézhettük csak. Biztosak voltunk abban, hogy e kellően összetett film gazdagabb és élvezetesebb hangjával együtt.

A videón Erhardt Miklós az aktuális budapesti fiatal értelmiség színe-javából összeállított „pszichodrámacsoportot” bevezeti a „drámajátékba”, majd a „szereplők” a legkülönfélébb módon bemutatkoznak, bejárják a „helyszínt”, röviden kinyilvánítják véleményüket, és eljátsszák az „akció” egy-két epizódját. Eközben – a brechti elidegenítés szellemében – néha látjuk a kamerát; semmi felesleges díszlet, cicoma, a világítás a szituációnak megfelelő. Roveretóban a „néma” filmben az esetlegességek a „tartalom” esetlegességeinek tűntek, kohéziót épp a művészi munka teremtett.

A hang azonban – mint most kiderült – nem árnyalta az alkotók gondolatait, de magát az esetet sem világította meg jobban (ki miért, mennyire, milyen meggyőződésből, logikával, kitartással „harcol” vagy éppen nem harcol), a narratíva inkább szétesett. Zavaróvá vált, hogy nincs végigvitt karakter, beleélés, őszinteség, csak rosszul eljátszott a szerepek.

A Bolondok hajója cím amúgy telitalálat; a (szintén nem egyértelmű) középkori allegória újabb értelmezését adja: vajon a világ ellenében hajózók volnának bolondok (ekkor metafizikai értelemben ők a nyerők: a tiszták, az igazak), vagy az egész világot jelképezik, amelynek lakói tetteik, felfogásuk és viselkedésük miatt – bolond módon – a pokol felé hajóznak? Ők vajon a társadalmi vagy az isteni norma szerint bolondok? A társadalmat képviselik vagy a társadalommal szembeszegülőket? Esetleg szembeszegülőknek mutatkoznak, miközben másságukat csak egy másfajta szituációba keveredésük hívta életre?

Az akciót félbevágó, a filmet záró mondat: „Elfogyott a kávé”, az egész filmet szarkasztikussá teszi; a kicsinyes, köznapi kijelentéssel az alkotók a forradalom lehetetlenségét, reménytelenségét, a kiábrándultságot sugallják – vagy csupán fájón, kiélezetten realisták volnának? Ma, amikor Che Guevara és Marx az autók technikai és kényelmi újítását képviselő arcokká váltak?

(Megtekinthető március 29-ig.)

Tatai Erzsébet

Az írás a Műértő című művészeti folyóirat márciusi számában jelent meg.