Néhány kifogástalan Lucien Hervé-fotó Budapesten

A közel száz évet élt Lucien Hervé műveiből korábban több jelentős kiállítást rendeztek Magyarországon, s a centenárium alkalmával nyilván jövőre folytatódik a tárlatok sora. Komolyabb albumok is megjelentek fotóiból, s tevékenységének erős, architektúrához kapcsolódó vonulata miatt tekintélyes méltatói sorában a legfontosabb hely építészeknek jutott – Major Mátétól Batár Attiláig. Így az a kamarakiállítás, amelyet Pőcze Attila rendezett galériájában, nyilván nem a felfedezésre vagy az újragondolásra vállalkozik, hanem – az intézmény profiljának megfelelően – néhány kifogástalan darabot emel ki és ajánl az érdeklődők figyelmébe.

A tárlatot a fotós szcéna idei eseményei, elsősorban a nagyszabású állami Capa-szerzeményezés állítja új fénytörésbe, kérdve: lehet, hogy mégsem késtünk le? Lehet, hogy valamelyest még korrigálható a vétek, hogy az egyetemes fotóművészet legnagyobbjai közé számító magyarok oeuvre-jéből épp szülőhazájukba kevés jutott? S lehet, hogy ezáltal a magyar fotótörténet szélesebb horizonton értelmezhető?

Lucien Hervé: Le Corbusier chandigarh-i Legfelsőbb Bíróság-épülete 1955 silver print, 227x158mm © Vintage

Párizs a két háború között is számos ambiciózus, a progresszió, a vizualitás és a művészpálya felé nyitott fiatalt vonzott – nem volt, ami itthon tartsa őket. Így vált ott fotográfussá Kertész, Brassai mellett Ergy Landau, Francois Kollar, Rogi André, Emeric Feher, André Steiner, Lucien Aigner, Nora Dumas. A Hódmezővásárhelyen született, 1929-ben Bécsből érkező Elkán László pályája nem hasonlít a többiekéhez, indulásakor nem tartozott a művészvilághoz, eleinte mozgalmi ember volt, „művésznevét” is a háborús ellenállás során kapta. Megélhetése érdekében egyebek mellett fotóillusztrátorként tevékenykedett. Néhány építészeti témájú fotója megtetszett az akkor már igen tekintélyes Le Corbusier-nek, így Hervé elkötelezte magát az architektúra, s azon belül is a diadalmas modernség, a funkcionalizmus mellett, eredeti, merész, gazdag, autonóm, előzmények nélküli vizuális kifejezési módot találva a gyakran brutális konstrukciók és betonfaktúrák esztétikumához. Hosszú pályája során sok egyéb témával is foglalkozott, de hírnevét épületfotóinak köszönhette. A Vintage kiállítása bemutat néhányat a klasszikus-modern Corbu-beállítások közül, s melléjük tesz néhány finom, humanista zsánert is a harmincas évek végéről.

Kevés az esély, hogy valamelyik közgyűjteményünk nagyobb Hervé-kollekcióra tegyen szert. Már az idős mester is gondot fordított arra, hogy munkái a világ jelentős gyűjteményeiben kapjanak helyet (ha azt az álmát, hogy főműveit valamilyen módon egyben tartsa, nem is sikerült megvalósítania). Halála után az érdeklődés megnőtt, s ma már a hagyaték sem bővelkedik vintage-okban. Nyilván a negatívokról készíthető lenne modern nagyítás, „mesterkópia”, még ha azok értékéről finoman szólva is megoszlik a szakmai vélekedés. Jelentőségük persze még az ilyesfajta fetisizált kópiáknak is lehet, akárcsak a Capa-vásárlás esetén: felpezsdítheti a gondolkodást, vitát kezdeményezhet fotográfus intézményrendszerünkről, amely máig sem tudja történeti értékeit érdemben feldolgozni, a „nagy” fotótörténetbe beemelni, s máig zavarban van, hogy a tőlünk távol létrejött életművekre szellemileg mennyire s milyen módon tarthat igényt. Nagy léptékű – és a Capa-ügynél szerencsésebb – vásárlásokról persze lehet álmodozni, s ha véletlenül alkalom adódna rá, akár gyorsan cselekedni is. De a realitás inkább azon magángyűjtemények esélye lenne, amelyek az itt és amott felbukkanó apróbb-nagyobb értékeket „megcsípnék”, és sokak aprómunkájával pótolnának valamennyit a közgyűjteményi hiányokból.

(Megtekinthető október 16-ig.)

Bán András