Már a hídfő melletti parkban Lehár Ferenc szobrával találkozunk, amelyhez mérhető kivitelezésben csak az egykori Kultúrpalota (ma Duna Menti Múzeum) előtt ülő Jókai-szobor, a fő térre 1989 után visszahelyezett Klapka-szobor vagy a barokk Szentháromság-oszlop részesült az óvárosban. Ez nem kis teljesítmény egy 35 ezres településen, de tovább sűríteni annak urbanisztikai adottságai és korlátai miatt már nemigen lehet, és nem is kell. Kérdéses, hogy egy gazdag magyar múlttal rendelkező város, mint amilyen Komárom is, miként tudja fontossági sorrendbe helyezni neves személyiségeit, hőseit, történelmi eseményeit, hogy ezt mind az alkotás, mind az elhelyezés kifejezze. De többnemzetiségű jellege miatt az is kérdés, hogy a helyi többség miként tud osztozni a köztéren azzal a nemzettel – ebben az esetben a szlovákkal –, amellyel alig akad közös személyisége és piros dátuma a naptárban úgy, hogy a köztér valamelyik szegmense közös lehessen.

Györfi Lajos: Szent István, 2009, bronz, Komárom, Lúdpiac tér, Szlovákia © Műértő

A Duna-híd szlovákiai hídfőjénél a nagy park mellett, egy letérő út mögött, a fák takarásában háromszög alakú kis pázsit húzódik meg. Legelőször a nyilvános vizelde kék-fehér táblája és kopott korlátai tűnnek fel, majd a három bankfióknak otthont adó történelmi épület, s ezután bukkan elő Györfi Lajos idén nyáron felavatott Szent István bronz lovas szobra. Miért éppen itt, és miért éppen Szent István? – kérdezhetjük joggal, mivel a városban emlékének megőrzése céljából már eddig is létezett egy szobrászati alkotás és egy kopjafa. Ráadásul az elmúlt másfél évtized kaotikus szoborállításai és emléktábla-elhelyezései miatt már tisztességes hely sem maradt.

A köztérre tervezett emlékművek hierarchiája megkerülhetetlen. Többen értekeztek róla, hogy a jelentős személyt ábrázoló alkotás megköveteli a kiemelt, méltó elhelyezést; ha nem így történik, maguk az emlékállítók rombolják a nemzeti panteonba sorolt személy nimbuszát. Kérdezhetjük hát, hogy ildomos-e szent királyunk elhelyezése a Lúdpiac elnevezésű térre? A főút és a városi vizelde közé? Miért nem érdemel olyan tiszteletet, mint amilyenben Jókainak és Klapkának volt és van része? És miért kell megsokszorozni a létező Szent István-emlékeket? Válasszal a város mai arculata és a helyi vezetők szándéka szolgál. A szlovákiai Komárom ma a magyarországi konzervatív köztéri művészet egyik legelszántabb importőre, ország az országban, önellátó, és csak Budapestre figyel. A vezetők a város szimbolikus felértékelődését várták attól, hogy lesz lovas szobor, s a lóra – elsőként Szlovákiában – Szent Istvánt ültetik. Semmi jel sem utal arra, hogy sokat töprengtek volna azon, milyen párhuzamba állítható ez a szándék a szlovákiai vagy az egykori csehszlovákiai köztéri művészettel, és arról, hogy mi a jelentése a királyszobor ábrázolási típusának ebben az összefüggésben? A város jobb ízlésen nevelkedett lakosai és az ide látogatók értetlenül szemlélik ezt a hivalkodó és mértéktelen művet. Benyomásaikat legtalálóbban a komáromi, magyarul is kitűnően beszélő szlovák liberális író-értelmiségi Daniela Kapitánová fejezte ki, aki szerint a városban „az emlékműveket nem mint művészeti alkotásokat helyezik a köztérre, hanem mint tankok makettjeit a katonai főhadiszállás térképére. A megszerzett terület hírvivői.” (Tyzden, 2009, 34.)

Györfi Lajos alkotása szakít a szlovákiai hagyománnyal, és a szent király új ábrázolási típusát honosítja meg az addigi kereszténységet, toleranciát, bölcsességet terjesztő, a koronázott vagy a koronáját Máriának felajánló típusok mellett. Litomericzky Nándor a Szent István Szoborbizottság nevében megerősíti ezt a szándékot: „Az uralkodó büszke és erős, hadvezéri tartásban üli meg a lovát, minimális mozgással, a formák erőktől duzzadó belső feszülésével.” (Atelier, 2009, 3.) Bár a belső feszültség ez esetben rideg és klasszicizáló – például az előképnek tekinthető makói Szent István-emlékművel (Györfi Lajos–Kiss Jenő Ferenc, 2000) egybevetve is –, ám mégsem ez a legérdekesebb mozzanat. A mai Szlovákia területén egyetlen lovas szobor maradt az 1989 előtti korszakból, az impériumváltás rombolását nem követte lovasszobor-állítási kényszer. Az utóbbi egy évtized azonban felülmúlta a teljes XX. századot: öt ilyen alkotás született, s ebből négy (Bulcsú vezér, Mátyás király, Sobieski László, Szent István) magyarok lakta településeken. Mindez igazolni látszik azt az aggodalmat, hogy „az új keletű, csenevész demokráciára nézve növekvő veszélyt jelent”, ha a „konzervatív állami reprezentáció és az egyház (…) jogot formál a köztér szimbolikus kisajátítására”. (András Edit: Kulturális átöltözés, 2009; és Műértő, 2009. szeptember.) Paradox helyzet áll fenn, hiszen ez az állami reprezentációra történő utalás Komárom esetében Magyarországra, és nem Szlovákiára vonatkozik. Szlovákiában és Csehországban ambivalens a viszony a nemzeti múlt patetikus megörökítéséhez. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a csehek már nem botránkoznak meg tömegesen David Cerny poénján, amikor a kultikus tiszteletnek örvendő Szent Vencel-lovasszoborral játszadozik, s az uralkodó alakját a felfordult ló szügyére ülteti. A szlovákok pedig tűzzel-vassal védekeznek az ellen, hogy Szvatopluk lovas szobra a pozsonyi vár udvarára kerüljön.

Van azonban remény, nem mindenkit vakít el az őszi naplementében ragyogó bronzfelület és késztet térdre a szent király bálványimádata. Akad, aki a magyarországi Komáromból érkezve józanul rácsodálkozik arra, amit lát: „Ennek a lónak még töke is van!”, majd továbbmegy – áhítat és az aktuális politikai hercehurca felemlegetése nélkül.

Hushegyi Gábor

(A cikk a Műértő című folyóirat októberi számában jelent meg.)