A vászonborítású sorozat a reprezentáció és a diplomácia felségterületét súrolja, de arra is jó, hogy a Magvető protokoll-listás szerzőinek egy-egy új, izgalmas szövege bekerüljön a Dankó utcai Rock And Roll Hall Of Fame-be. Ahogy Krasznahorkai László legújabb elbeszélése. Hogy miért ez a szöveg, és miért nem A Théseus-általános, című „titkos akadémiai előadásokat” tartalmazó vékonyka könyv jelent meg (ha már ...), miért egy új novella, azért is izgalmas kérdés, mert A Théseus-általános vékony kis könyv volt, az egyetlen olyan Krasznahorkai-szöveg, mely nem jelent meg újrafazonírozott arculati elemekkel. Olyan keskeny kötet, hogy nehéz lenne akkorára „felfújni”, mely az „újra kiadások” műszaki paramétereinek megfelelne. Ehhez képest Az utolsó farkas című novella simán beleilleszthető lenne a tavaly megjelent Seiobo járt odalent című kötetbe, a maga megszokott, túlzó monologizáló közlésmódjával.

Berlinben, a Hauptstrasse leharcolt sivatagában vagyunk, ahol mindenki a járdákra köpköd, a hányás ráfagy az aszfaltra, az ég természetesen bádogszürke, így alig látszódnak a falra firkált kurd graffittik. Egy kocsmában találjuk a tar kobakú, 120 kilós Professzort, aki lektorál, ha van mit. Ennél többet nem is tudunk meg róla. Némi iróniával szólítja meg a szerző önmagát tükröző világát: miről is írhatna ő maga, a szerencsétlen, bonyolult mondat- és gondolatlabirintusával!

Az olvasót termékeny tanácstalanság jellemzi: a szöveg afféle rutinból írt ösztöndíjpróza vagy zseniális egymondatos, a részlet szépségét teljességgel feltárt stílusmonológ. Ennek eldöntése nem könnyű kérdés. Krasznahorkai túlzó, mániás szónoklata jól ismert kultúrtörténeti katasztrófaturizmus a válságfilozófiák szentélyében, szóval afféle Cioranba oltott Coelho, vagy autonóm gyönyörű szöveg? Vagy ahogy a szerző írja: a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve?

Az utolsó farkas

„….egyesek arról beszéltek, hogy ennek a két állatnak az eszessége már nem normális, és ördögökről meg különféle szellemekről kezdetek pusmogni, de a többség gyakorlatias volt, és továbbra is gyanakodott, és kereste tovább, ki segíti a farkasokat, mert ez a többség úgy gondolta, hogy nem lehet véletlen, hogy a csapdák nem működnek…” (Krasznahorkai László: Az utolsó farkas. Magvető, 70 oldal, 1490 Ft)

E kérdés megítélése sokkal összetettebb, a novella ugyanis a zavarbaejtő pátosza ellenére is magával ragadja az olvasót, a könyv afféle ökológiai krimi is egyben, az utolsó farkas kilövésének történetét meséli el. Hol egy berlini kocsmában vagyunk, hol pedig egy privát spanyol birtokon, egy ún. fincában.

Modoros-e az alaphelyzet? Nos, talán igen. Egy lecsúszott professzor, szinte clochard (vö: A Théseus-általános Második beszéd című részében feltűnt figurájával) levelet kap Madridból, meghívják Extremadurába, vendégül látnák, ha írna valamit a tartományról. Szerencsére rálel az utolsó farkas meséjére, és a történet nyomába ered. Extremadura kívül van a világon, maga a Paradicsom, ahová nem lenne szabad beereszteni a világot. Ezen a környéken kezdi meg nyomozását a Professzor. Kideríti, milyen körülmények között pusztult el az utolsó farkas pár: még akkor sem hagyták el területüket, amikor már gyilkos csapdák arborétumában kellett szlalomozniuk. Ha akarjuk, a könyv egy negatív teremtéstörténetet, mely egészen közel játszódik a Paradicsomhoz, melynek neve: Extremadura. Legyen így. Miért ne?

Poós Zoltán