Tíz éves az a magyar-francia kortárs társulat, mely újszerű tánckultúrájával felrobbantotta a hazai táncéletet, és folyamatosan sokkolja a szentimentálisabb mozgásvilághoz szokott közönséget. A gyönyörű testű és tökéletes tudású táncosokkal fellépő Frenák-társulat többek között a szenvedés és a magány témáival szembesít a maga könyörtelen és kellemetlenkedő módján. Mint minden különleges alkotás, ezek a darabok is többféle közönséget tudnak megszólítani: a táncot anyanyelvi szinten beszélőket filozofikus mélységekbe taszíthatja, az akár érdeklődőként, akár „sznobként” ezzel a műfajjal ismerkedők figyelmét pedig az extrém kelléktár felsorakoztatásával fokozhatja. Maszkok, gázmaszkok, görkorcsolya, gördeszka, kötelek, „vértócsa”, gyógyászati segédeszközökre emlékeztető abszurd cuccok tartoznak az arzenálhoz, vagy azok teljes hiánya: a meztelen táncosok provokatív látványa.

Az 1982-ben Franciaországba emigrált, és a rendszerváltás óta haza-hazatérő Frenák Pál és kétlaki csapata az underground kedvencéből mára mainstreammé vált: a Művészetek Palotájában rendezhették meg Seven című jubileumi darabukat. A tízéves évfordulóra egy kiváló fotókkal teletűzdelt, művészeti album határait feszegető monográfia is megjelent, a szövegeket Péter Márta tánckritikus-szakíró alkotta. „Ez a könyv nem táncosoknak, koreográfusoknak, nem a szakmának szól, hanem a nagyközönségnek” – nyilatkozta Frenák Pál több helyütt is a műről, hozzátéve, Péter Márta azért tudott róla könyvet írni, mert „kicsit” belebújt a bőrébe. „Egy beszélgetés olyankor izgalmas igazán, ha nem azt érzem, hogy valaki frontálisan kérdezget, hanem egyszerűen együtt gondolkodunk” - teszi hozzá Frenák.

Fiúk © www.trafo.hu

Mindezzel csupán az a gond, hogy a kettő kizárja egymást: a könyv ugyanis nem szól – nem is szólhat - egyszerre a nagyközönségnek, és bújhat bele Frenák Pál bőrébe. Ő ugyanis minden - és ezt talán nem veszi zokon - csak nem a nagyközönség. A szakíró Péter Márta pedig a művésznek akar megfelelni, távolról sem a nézők hadának. Szóhasználata absztrakt, asszociatív, művészetet művészettel értelmez. Nem kérdés, hogy nem fog a nagyközönség felé nyitni, ha a könyvben egy helyütt így fogalmaz: „Frenák történetének e ’látható’ feléről most is szólni kell, megkerülni lehetetlen”, illetve „a látható történet nélkül Frenák műveihez nem találni kulcsot: nem engedik magukhoz a nézőt. Ez persze nem csökkenti a lehetséges esztétikai élvezetet”. Mintha - némi túlzással - szinte kínos malőr lenne, hogy van mit látni a színpadon, valamit, amit egyszerű emberi szavakkal le is lehet írni.

Kinek szól tehát a könyv? Annak, aki megérti. Például, akinek teljesen világos, amit a Tricks & Tracks című darabról olvashatunk: „De a szabaddá tett én meg az erős, tiszta kötőanyag, a bűntelen test ideája összetartja a részleteket”. Vagy amit Frenák Pál (és talán mi is) kapunk kérdés gyanánt: „A tantrikus szerelmi praxis részint ugyancsak erről szól, és a taoizmus is kialakította a maga gyakorlatát, amelyben a lehető legintenzívebb testi és szellemi állapot fenntartása a lehető legkevesebb energiaveszteséggel jár”. A keleti kultúra ismerete nélkülözhetetlennek tűnik e monográfia megértéséhez, bár az alábbi kérdésszerűségnél például a zárójelbe tett magyarázat a segítő szándékról tanúskodik. Már annak, aki tud vele mit kezdeni: „Az energia talán a gyökércsakrádban reked, nem sikerült a központi vezetéken (szushumna) fölfelé emelni”.

Péter Márta negatívan nyilatkozik a könyvben a „különösségekre vágyó olvasói és szerkesztői vámpírizmusról”, mely Frenák excentrikus színpadi világán csámcsog, ahelyett, hogy a mélybe rugaszkodna. Ám akkor ezt a könyvben tetten érhető, már-már belterjes parolázást és lehengerlő lírai elemzéseket is lehet egyfajta írói-szerkesztői vámpírizmusnak nevezni, még ha nagyon is profi drakulák fejéből pattant ki.

Természetesen nem kell mindig kiszolgálni a kényes nézőt és olvasót, és miért is ne szülessen egy valóban gusztusos és komoly könyv? Foganjon csak minél több ilyen. Csupán egy baj van vele: hogy a „nagyközönség” fordulat nem igaz, és így használata csupán jól csengő, már-már kötelező marketingfogásnak tűnik.

Kézi Róza