„Ha nincs más út, akkor kormánybiztost küldünk ki, vagy egyszerűen megszüntetjük az írószövetség működését!” – fejtegette 1986. november 4-én Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára politikai bizottsági (pb) tagtársainak. Egy ilyenfajta útmutatás korábban nyomban pb-határozattá emelkedett volna, az idő tájt azonban már gyakran taktikáztak a kádári kinyilatkoztatások értelmezésével a gazdasági mellett politikai válsággal is küszködő pártkorifeusok. A történteket a kádári regulázó vonalat vivő Berecz János ideológiai titkár, illetve a pártfunkcióiból éppen leváltott, ám informálisan még erős, és az ügyben plurális, vagyis a szövetséget „hagyni kell önmagától szétesni” álláspontjára helyezkedő Aczél György közötti párharcként (is) értékelte utóbbiról írott 1997-es monográfiájában Révész Sándor. Mindazonáltal a frontvonal mégiscsak a hatalom és az írószövetség között húzódott, és a szemben állóknak afféle szakaszparancsnoka volt egyik oldalról Köpeczi Béla művelődési miniszter, a másik oldalról pedig az írószövetség alelnöke, Fekete Gyula.

Az 1959-ben a kádári adminisztráció által kigyomláltan újraindított írószövetség az 1980-as évekre ismét – pártnyelven – a „nem kívánatos politikai szerveződés terepe” lett, ráadásul a népnemzeti, a polgári, valamint a demokratikus ellenzéki irányultságúakat akkoriban egységfrontba sodorta az egypárt-vezetéssel szembeni elégedetlenség. Az 1986-os közgyűlést megelőzően számos olyan ütközés történt, amelyekben a szövetség különféle rendű és rangú tisztségviselői voltak a vádlottak. Ezek sorába tartozott Csoóri Sándor elhíresült előszava a csehszlovák testvérpárt által (is) nacionalistának minősített Duray Miklós Kutyaszorítóban című könyvéhez. A Tiszatáj című lap betiltását vonta maga után az, hogy a szövetség egyik titkára, Nagy Gáspár több, Nagy Imre elárulását és kivégzését felemlítő verset csempészett be az első nyilvánosságba. A pártvezetés azt is „valóságos provokációnak” tekintette, hogy a szövetség választmánya „felszólítás ellenére” sem volt hajlandó kizárni soraiból azokat az írókat, akik aláírták az 1956-os forradalmat méltató, a 30. évfordulón közreadott nyilatkozatot.

A „súlyos politikai problémák” kezelése sajátos rekorddöntést is eredményezett, amennyiben a pb 1986 novemberében néhány héten belül négy alkalommal volt kénytelen értékelni a fejleményeket. A meghozott intézkedési tervek sem segítettek. A Pesti Vigadó dísztermében (sajtózárlat alatt) megtartott közgyűlésen a felszólalók többsége erőteljesen bírálta az erőből diktáló, a szovjetunióbeli változásokra és a nemzeti sorskérdésekre „süket és érzéketlen hatalmat”.

A november 29-ei ülésnapon aztán Fekete és Köpeczi egymást követően szólalt fel. A szövetség alelnöke nemcsak régi vesszőparipáján lovagolt („a nacionalizmus leprabélyegét kell viselnie annak, aki szóba hozza a fogyatkozó nemzet ügyét, vagy aki sokallja a fiatalság züllesztését, a dolce vita szédült reklámját és a mindent elöntő kultúrszennyet”), hanem azt is hosszan bizonygatta, hogy az írók szeretnének segíteni. Ám, tette hozzá, „akárhány kísérlet történt erre, a politikától (...) egyetlen választ kaptunk, hogy: coki, kuss”, márpedig szerinte „az életképes szocializmushoz okosabb politika kellene”. Az ekképpen is megszólított felügyeleti szerv, a művelődési miniszter (egyébként maga is szövetségi tag) erre válaszul – a párt és a kormány vezető testületei üdvözletének tolmácsolását követően – mindazokat kárhoztatta, akik „a szövetségi politika keretein kívülre helyezték magukat”, vagy a párt politikájával szemben nyilvánultak meg, netán a szocializmus ellenségeivel paktálva nyilatkoztak a Szabad Európa Rádiónak.

Fekete és Köpeczi nem először beszéltek el egymás mellett. A minisztérium a pb megrendelésére például már hónapok óta azzal gyomrozta a szövetség vezetését, vegye be az új alapszabály tervezetébe, hogy nem lehetnek tagok azok, akik „itthon vagy külföldön a Magyar Népköztársasággal szemben ellenséges akcióban vesznek részt”. Mint a pártiratokból kiderül, Köpeczi november 3-án azért rendelte magához az elnökséget, köztük a legaktívabb tisztségviselőt, Feketét, hogy közölje velük, e passzus híján „a közgyűlés elhalasztása is felmerülhet”.

Realista alelnökként Fekete a legkevésbé Köpeczivel, sokkal inkább annak megbízóival (így a hosszú időn át Aczél meghosszabbított kezének számító „fullajtár”, Knopp András pártközponti alosztályvezetővel) próbált „zöld ágra vergődni” – tudható meg az egykori alelnök három évvel ezelőtt a saját, Trikolor nevű kiadójánál megjelentetett, Naplóm a történelemnek című, 3500 oldalas öndokumentáló feljegyzéssorából. Ugyanezzel próbálkozott a már idézett közgyűlési felszólalása előtt is, amikor odaszólt a friss főideológus Berecznek: „Nem fogsz aludni a következő éjszakán, mert készülni fogsz, hogy nekem válaszolj.” Berecz sem neki, sem másnak nem válaszolt, csak egy ultimátumot közölt, mely szerint az írók jól gondolják meg, kiket választanak, mert a pártvezetés „olyan ötéves kínlódást, mint amilyen mögöttünk van (...) még egyszer nem vállal”. Meglepő módon mindezekből Fekete „a dialógus folytatásának reményét” hallotta ki. Ugyanezt a beszédet – melyben Berecz az írószövetségi egységbontás érdekében némi kódolt zsidózást is eleresztett – a népiek költőfejedelme, Csoóri egy azóta is emlegetett bon mot-val illette: „Kedves János, egy szelídebb paraszt-Révai hangját idézted föl bennem.”

Alighanem Berecz sértő ultimátumának is szerepe volt abban, hogy az írószövetséget saját hátországának tekintő népi tábor „túlgyőzte” magát, amikor szinte kivétel nélkül kiszavazta a pártfavorizáltakat a 71 tagú választmányból, amely aztán Cseres Tibort választotta elnökül.

A pénzcsapokat kezelő állami vezetés válaszul – a legfrissebb párthatározatot hajtva végre – megszakította a hivatalos kapcsolatokat az írószövetséggel. Ezt – vagyis hogy „a minisztérium a továbbiakban nem tekinti a szövetséget sem az írótársadalom képviseletének, sem konzultatív szervének” – Köpeczi 1987 januárjában a Népszabadságban hosszú cikkbe bújtatva jelentette be. Akkor már javában zajlott a pártközpontilag vezérelt kilépési kampány és egy új szövetség gründolása. Ám az akció február végére kifulladt, a 615 bejegyzett tag közül mindössze 27-en távoztak, utolsóként épp a sajátos személyes utóvédharcot folytató Köpeczi. Új írói szervezet viszont nem alakult, helyette közel egy éven át folyt a kulisszák mögötti alkudozás, mire a szövetség decemberben visszakapta korábbi viszonylagos önállóságát – és az állami dotációt. Mindezt formálisan még Köpeczinek kellett intéznie, ám a történész 1988 nyarán már a tudomány elefántcsonttornyába zárkózva folytatta félkész monográfiáit. Sorsa annyiban közös egykori alkalmi ellenfeléével, hogy mind az ő életműve, mind Fekete saját maga által „a történelem számára megkerülhetetlen”-nek nyilvánított monumentális közéleti naplója ez idáig jószerével visszhangtalan maradt.

MURÁNYI GÁBOR