A Premiere című filmes magazin szerint A torinói ló nevű "műemlékhez képest a mai filmgyártás csak kacatokat termel". A kritikus Thomas Agnelli kiemelte, hogy "a vizuális retorika, a beállítások virtuozitása és a kameramozgás fenséges biztonsága mögött ott rejlik a filmrendező érzékenysége".

A Le Monde című napilap szerint Tarr Béla filmrendezői karrierjének "mesteri bejezésében" a végletekig vitte filmművészete hipnotikus radikalitását. "A szemünk előtt teremt meg egy világot, majd a rákövetkező két és fél órában nem enged belőle szabadulni" - írta a kritikus. Isabelle Regnier emlékeztetett arra, hogy Tarr Béla bejelentette: A torinói ló pályafutásának az utolsó filmje. "A vége főcímnél megértjük, hogy miért... Aki látta a filmjeit, tudja, hogy a fekete-fehér hosszú beállítások rendkívüli megigéző erejétől és az abszolút pesszimizmustól a néző mennyire letaglózva és lélegzetvisszafojtva jön ki. A torinói ló félelmetes őrülete az, hogy a rendező a visszafordíthatatlanságig fokozta logikáját: művészeti módszerét annyira radikalizálta, hogy az a filmes radikalitás példázata lett" - írta a kritikus.

A Libération címlapján hívta fel a figyelmet, hogy Tarr Béla "újabb opus magnumjában" "a világvége hallucinatív filmes boncolásával" búcsúzik. A baloldali újság két és fél oldalon elemzi a magyar filmrendező munkásságát, amelyet "a posztszovjet pesszimizmus által meghatározott irodalmi és radikális stílus" jellemez. "Tarr Béla bejelentette, hogy nem forgat többet, bedobja a törülközőt. Nincs kedve, nincs ereje, nem bírja meglépni a digitális átmenetet, és egyáltalán nem akar a cross-média kifinomult játékaiba belefogni" - fogalmazott Didier Péron.

A Le Journal du Dimanche című hetilap szerint a néző fokozatosan érti meg, hogy A torinói ló a világvégéről szól, és hogy "Tarr Béla már semmit nem remél, csak annyit, hogy megigéz megrögzött melankóliájával. Mestermű".