Egyébként senki nem venné meg, mert ha más nem, az It’s Alive vagy a Rocket to Russia mindenkinek megvan. Egy most megjelent könyvben – Ramones: 22 év, 2263 koncert és mindaz, ami közben történt – minden benne van, amit tudni kell róluk, és ha az olvasó hozzáteszi, amit a Ramonesről érez, még jobban fog szórakozni.

Cartaphilus kiadó

Az 1974-1996 között lezavart 22 év és 2263 koncert boldoggá tette a rajongókat, de közben felfalta az örömszerzés forrásait. A Ramones örökre a „világ második legjobb zenekara” marad. Ez tény és senkit nem érdekel: ki volt, ki marad az első. A csúcson mindig is túl nagy a tolongás. A punkhullám egyik elindítói voltak, a semmiből csináltak olyan dalokat, mint a Blitzkrieg Bop, a Sheena is a Punkrocker, a Rockaway Beach. Nem érdemes utánozni őket, úgysem sikerül.

Elég viccesen hangzik, hogy életmű-Grammyt kaptak – nyilván nem valamiféle emelkedett nyelven körülírható zenei teljesítményért, hanem a portfóliójukat jellemző egybefüggő dalfolyamért -, bevezették őket a Rock and Roll Hall of Fame-be. A zenekarban többen is megfordultak, a klasszikus felállásból (Joey, Dee Dee, Johnny, Tommy) hárman már nem élnek. Az egyetlen zenész, a dobos Tommy (Erdélyi Tamás) a szüleivel egy Toldi mozi fölötti lakásból lépett le 1956-ban – nyilván nem azzal a vízióval, hogy egyszer, négy éven át a Ramones tagja lesz. Mindenkinek jobb, hogy így történt, innen most úgy látszik, a punk születésében legalább egy magyar is benne volt.

Az Elvis, Beatles és NY Yankees-rajongó Johnny az emberi reakciókat vizsgáló kísérletképpen, meg passzióból tévéket dobált a tetőről az utcára: „Rohadt viccesnek gondoltam, ugyanakkor aljas és szörnyű dolog volt” – olvasható a könyvben. A basszusgitáros Dee Dee-ről: „Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Douglas Colvinból – valami gyilkos átalakulás révén Dee Dee Ramone nevű, szexi vadállat legyen.” Joey, énekes: „Már kölyökként utáltam, hogy ilyen magas vagyok. Az ember gyerekkorában minden olyan tulajdonság, ami megkülönbözteti őt a többiektől, csak megnehezíti az életét. Aztán persze később kezdtem élvezni ezt.” Ma – mondta 1984-ben – mi vagyunk a legnagyobb rock and roll banda a világon. Tommy: „Mi arra jöttünk rá, hogy nem a virtuozitás a lényeg; maguk a gondolatok lettek fontosak, és ez akkoriban forradalminak számított.”

Majdnem mindig egyetértettek, ha a rock and rollt kellett csinálni, ám nem sokszor értettek egyet, ha egymásról volt szó. Pedig mennyire egyformák voltak. Mindannyiuknak volt tisztességes polgári neve, ám miután az nem jelentett semmit, elhagyták, és felvették a Ramones nevet. Erőteljes, könnyen megtanulható, együtt énekelhető és ezért mozgósító jelszavakat – Gabba Gabba Hey!, Hey Ho, Let's Go! – találtak ki, és egy provokatív, a rajongók által azonnal felkapott, az autentikus Ramones-pólón díszelgő logót: az amerikai elnök pecsétjén látható sas a karmai között egy olajágat és egy baseball ütőt tart.

1976-ban vágtak bele úgy istenigazából a hittérítésbe, addig főleg New York-ban játszottak a legendás CBGB klubban, a szervezett káosz legizgalmasabb helyén. 1977-ben nagy európai turnéra mentek, ahol a punk már sokkal jobban bejött, mint amikor először ott jártak. A Ramones megcsinálta az alapot, a Sex Pistols, a Generation X és a Clash ráépített egy kívülről stílusosan düledező, de statikailag nagyon jól kitalált divatos épületet. A punk végre működött: rengeteg lemezt, koncertet, láncot, arcfestéket, biztosító tűt lehetett eladni.

A betegség meg a gyógyszer olyan, mint amikor két rossz között kell választani az embernek. És mégha csak a gyógyszerek lettek volna! A Ramones körül annyi zűrös és illegális anyag gyűlt össze, amennyi fénykorában a Rolling Stonesnál. Miután regisztrálták, hogy a sunyibban romboló LSD és az ártalmatlan sör jobban megy, ráadásul gyorsabbá, merészebbé és gátlástalanabbá teszi a rajongókat, már nem a lepattant, bealvó heroinfüggőknek írták a dalokat.

Otthon egy pár helyen vasvillával kergették őket, mert néhány államban nem bírták azokat a zenekarokat, amelyek 20 perces műsorukban egyszuszra 30 számot nyomnak le. A szépség és a sebesség egy más kulturális korban egymáshoz tartozó fogalmak voltak, de erről a redneckek mitsem tudtak.

A könyvet Monte „Pronto” Melnick és Frank Meyer dobta össze. Melnicknek több köze van a Ramoneshez, mint bárkinek: turnémenedzser volt, sofőr, ilyen-olyan fontos kellékeket hajtott fel, aminek egy zenekarnál hasznát veszik a zenészek, intézkedett, tárgyalt, apaként és békebíróként viselkedett, és ami a lényeg, a szükséges pillanatokban színjózan maradt. Talán csak szerető nem lett a hosszú, kimerítő utazások során. Meyer producer, zenész, tévés ember, állandóan ébren lévő szemtanú, gyaníthatóan ő a szöveget gatyába rázó, a Ramones-emlékoszlopot végleges formájúra faragó néger. 

(Ramones: 22 év, 2263 koncert és mindaz, ami közben történt. Cartaphilus, 2012., 3990 Ft)