„Másokhoz hasonlóan Csurka Istvánnak is el kell döntenie, hogy – akár szigorúan kritikus műveivel – szocialista hazánk nyilvánosságát és kultúráját akarja-e szolgálni, vagy ellenségeink fórumain, az általuk vezényelt zenekarban kíván »tuttista« lenni” – rögzítette a hivatalos kultúrpolitikai álláspontot 1986. augusztus 9-én Vajda György művelődési miniszterhelyettes. A Magyar Nemzetnek adott interjúja sajtó- s egyben politikatörténeti esemény volt: először fordult elő, hogy egy pártberkekben hozott szilenciumi döntést a nyilvánosság orrára kötöttek. Az újdonsült miniszterhelyettes úgy fogalmazott, hogy Csurka írásai „további döntésig” nem jelenhetnek meg, s „ugyanilyen értelmű tájékoztatást kaptak a könyvkiadók, a filmstúdiók és a színházak fenntartói is”. Vajda szerint az írónak amiatt kellett bűnhődnie, hogy az év tavaszi nyugat-európai és amerikai utazása során a „törvényes előírások megkerülésével” esszékötetet jelentetett meg egy New York-i könyvkiadónál, s az ebben lévő írásai „torzított képet” adtak a hazai közállapotokról, ráadásul elhallgatták „az elért társadalmi és politikai vívmányainkat”. Mindennek tetejébe még ahhoz is hozzájárult, hogy egyik beszédét a Szabad Európa Rádióban beolvassák. „Ez egy irodalmi terrorintézkedés, amellyel eltettek láb alól egy magyar írót” – fejtette ki közvetlenül az ominózus interjú megjelenése után fogalmazott válaszában Csurka. Ám nyilatkozatát Magyarországon csak a demokratikus ellenzék illegális folyóirata, a Beszélő olvasói ismerhették meg késő ősszel, valamint a Magyar Írószövetség azon tagjai, akik előtt azt a decemberi közgyűlésen felolvasta: „Nem ártana végre mérlegre tenniök a kultúrpolitika túlhatalmú irányítóinak, hogy vajon mi késztet számos magyar írót, értelmiségit élete ötödik-hatodik évtizedében kockára vetni egész működését, életformáját, egzisztenciális hányattatásnak kitennie magát.”

 Noha a múlt héten, 78 évesen elhunyt, irodalmi és politikai értelemben is kanyargós életutat bejárt Csurka Istvánt nem 1986-ban ítélték először szilenciumra, az az esztendő kétségkívül nagy törést jelentett pályáján. Tartva magát a nyilatkozatában kifejtettekhez, nem próbált „visszasettenkedni” oda, ahonnan kiparancsolták; tevékenységének fő területe a politikai publicisztika lett, ennek nyelvezete aztán még a tisztán szépirodalminak szánt műveibe is beszüremkedett.

Az írói egzisztencia „kockára vetésének” Csurka esetében kétségkívül volt tétje, hiszen a könnyed kezű, ironikus színpadi szerzőt az 1970-es évek elején, amikor a havi átlagfizetés 2300 forint volt, a tizenegyedik legjobban fizetett magyar íróként tartották számon 314 ezer forintos éves jövedelmével. Az 1962-ben írt, de csak hét évvel később bemutatott Ki lesz a bálanya? című komédiájában – miközben a lóversenyzésbe, kártyázásba, szoknyavadászatba és alkoholmámorba menekülő értelmiségi (ön)portréját is felrajzolta – nem fukarkodott a fennálló rendszert megcsipkedő utalásokkal. Ezekre a színházlátogató közönség olyannyira vevő volt, hogy Csurka gyors egymásutánban szállíthatta a hasonló darabokat: a Deficitet, a Döglött aknákat vagy a Versenynapot. Művei garantáltan sikerre számíthattak mindenütt, ahol műsorra tűzték, pontosabban tűzhették őket. Merthogy például a Házmestersirató című új darabját 1980-ban öt színház szerette volna előadni, a pártközpont azonban – a gépiratos Bibó-emlékkönyvbe is kéziratot adó szerzőnek címzett újabb figyelmeztetésként – csak egy teátrumi bemutatót engedélyezett.

A bohémként elkönyvelt szerző már 1973-ban is részesült effajta retorzióban. Történt ugyanis, hogy miután az írók szigligeti alkotóházában kissé mélyebben nézett a pohár fenekére, már nemcsak zsidó barátait sértegette, hanem az ilyenkor belőle előbukó alpári hangjához nem szokott írókollégákat is. Szidalmaiból jutott a világot tönkretevő szifiliszes zsidó Leninnek is. A rendőrségi eljárásig jutó ügyet a politikai bizottság tagja, Aczél György simította el. Egy korabeli anekdota szerint a kulturális élet legfőbb irányítója azzal tért napirendre az eset felett, hogy „Csurka egyszer már igazán berúghatna balra is”. Az akkor 39 éves bűnbánó írót végül csak Szigligetről tiltották ki egy évre, és ugyanennyi időre szólt a – formálisan a kulturális miniszter által kirótt – szilencium is. Azonban ennek végrehajtásától eltekintettek, így az aktuális sikerdarabra, a Kállai Ferenc és Major Tamás jutalomjátékának számító Döglött aknákra továbbra is tódulhatott a közönség. Sőt attól az évtől lehetett Csurka a polgári újságírás szigetének tekintett Magyar Nemzet rendszeres tárcaírója is – igaz, csak egy bő évtizedig. Az odamondogató utalások, amelyeket a hatalom a színpadon és még könyvben is megtűrt, egy országos napilapban a tiltott kategóriába soroltattak: 1984 közepén a tárcaírót kiakolbólították a szerkesztőségből. S alighanem annak is volt üzenete, hogy két év múltán ugyanebben az orgánumban jelentették be totális elhallgattatását. 

 A marginalizálódott Csurka ezt követően teljes súlyával belevetette magát az ellenzéki politizálásba a népiek oldalán, ahol hamarosan kulcsszereplővé vált. 1985-ben Monoron, két évvel később Lakitelken tartott „felkavaró” referátumokat, ám 1990. január közepén, a szabad választások előtt két hónappal minden korábbinál nagyobb felzúdulást keltett. A Vasárnapi Újság című rádióműsorban elhangzott jegyzete még azokat is meglepte, akik követték a vértelen rendszerváltás hónapjaiban kisebb afférokat kiváltó radikalizálódó megnyilvánulásait, és korábbról ismerték „józantalan” handabandázásait. „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Béláék időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új leninfiúk” – harsogta az éterbe Csurka, ezzel kívánva figyelmeztetni címzettjeit, a „népnemzeti-gerincű magyarokat”, hogy ismét egy „törpe kisebbség”, vagyis a „radikálisan liberálisnak mondott irányvonal” rémuralma fenyegeti őket.

Noha a mai, nem kis részben Csurka formálta, kódolásmentesen zsidózó és cigányozó közbeszéd ismeretében az író 22 évvel ezelőtti szavai majdhogynem szalonképesnek számítanának, akkortájt óriási skandalummá váltak. A rádiójegyzet ugyanis sok évtized után először – ahogy azt a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület petíciója megfogalmazta – egy „mindörökre meghaladottnak remélt kor vádjait és szóhasználatát idézte fel”. A civil szervezetek és „önérzetükben megsértett” emberek megnyilatkozásaira válaszul Csurka csak azt hajtogatta: „nem vagyok antiszemita”, s nem győzte bizonygatni, hogy amit írt, azt nem ő írta rosszul, hanem azok értették félre, akik félre akarták érteni. 

 A csurkai megnyilatkozást a Hitel című (egyébiránt Csurka által is gründolt) hetilapban Esterházy Péter Az elefántcsonttoronyból című állandó rovatában ironikusan stílusproblémának nevezte, s költői kérdésként azt fogalmazta meg: „lehet, hogy ha az ember politizálni kezd, elveszti a humorát, a népnemzetgerinc atyja nagyon jó humorú ember, én legalábbis szeretem”. (Alig fél évvel később, Csoóri Sándor Nappali hold-as zsidózásánál aztán Esterházy már korántsem volt ennyire kedélyes: tiltakozásképp otthagyta a Hitelt.) „Sose hittem volna, hogy abban a kevés szavú, fanyar humorú nagy Csurka-mackóban ennyi gyűlölet izzik” – fejtegette a Hungária kávéházi egykori törzsasztaltárs, Fencsik Flóra. Az ügyben engesztelhetetlen újságírónő Tűzveszély című írásában még azt is megírta, hogy 1986-ban éppen a kifogásolt származásúak kezdtek gyűjtést a „nézeteiért üldözött író és családja számára”. Az akció kiteregetése miatt viszont az egyik felemlített, Réz Pál irodalomtörténész mordult fel: egybekezdéses cikkében közölte, hogy „az említett tényeket, bármit tett azóta Csurka”, magánügynek tekinti.

Mivel a botrányt kavaró jegyzet írója tagja volt a Magyar Írószövetség választmányának, valamint a Magyar Demokrata Fórum (MDF) elnökségének is, számosan sürgették e testületek állásfoglalását az akkor még példátlan ügyben. Az írószövetség a konkrét esetet nem említve megdöbbenését fejezte ki a közbeszéd hangnemének eldurvulása miatt, az MDF elnöksége pedig azt találta helyénvalónak leszögezni, hogy tagtársuk „szóban forgó jegyzete a politikus írói munkásságának képezi részét”. A rendszerváltás egyik szállóigéjévé vált kijelentéssel azonban a testület csak a maga részéről zárta le a kínos ügyet; az ominózus jegyzet Csurka két évtizedes politikai ámokfutásának lett kiindulópontja.

MURÁNYI GÁBOR