A jövő héten befejezi régóta várt új lemeze rögzítését a 30Y. Beck Zoli énekessel irodalomról, az igazi intimitásról és a nemsokára érkező Szentimentálé lemezről beszélgettünk a fesztivál forgatagában.

hvg.hu: Nagyon bejött az Ördögkatlanon az a zenekari pólógyár, amely keretében kedvenc magyar íróitok arcképét szitáltátok rá az érdeklődők pólóira. Volt itt Örkény, Csáth, Dsida, Ady és a kortárs börtönirodalom híres-hírhedt alakja, Yugovic; melyik volt a te választásod és miért?

Beck Zoli: Az enyém az Ady, vagy én vagyok az Adyé (nevet). Amikor annak idején a gimnázium harmadik évének második félévében elértünk Adyhoz a középiskolai tananyagban, akkor azon kaptam magam, hogy a kötelezőkön felül is mániákusan tanulom az Ady-verseket. Magával ragadott az világ és hangulat, ami ezekből a versekből áradt.

Lékó Tamás

Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban arcátlan és naiv nosztalgiája, amellyel nagyon tudtam azonosulni. Az itt megjelenő harmincas évek Párizsa Hemingway-jel, Fitzgeralddal, illetve a kor nőideáljával ugyanúgy egy elképzelt aranykor, ahogy számomra az a századelő, a Nyugat első nemzedéke. Bár nyilván ez a korszak teljesen más volt, mint ahogy azt mi a kultikus szövegek alapján elképzeljük, én hagyom magam becsapni.

Újra és újra beleszeretek ebbe a világba, amelyben városi legendákká nőttek Karinthy és Kosztolányi egymást ugrató tréfái, Krúdy velőscsontja, Ady Endre éjszakái és női, az állítólag márványasztalra írt versek, a pincértől papírt és ceruzát kérő költők, akik itt firkantották le messze lapzárta után az azóta kanonikussá vált verseiket, amelyek aztán küldöncfiúk révén jutottak el a nyomdába. Szerelmes vagyok ezekbe a történetekbe, és egyáltalán nem izgat a valóságosságuk, mert sokkal fontosabb számomra az igazságuk.

hvg.hu: Az elmúlt évtizedekben már nem a költők-írók a hőseink a legtöbb esetben, hanem a rockzenekarok és popsztárok, az ő arcképeiket viseljük a pólóinkon. Mi motivált benneteket, hogy megfordítsátok ezt?

B.Z.: Az összes zenekari tag életében fontosak az írott szövegek, mindannyian sokat olvasunk, már a zenekar alakulásában kódolva volt, hogy az irodalom nem parciális kérdés számunkra.

hvg.hu: Mindez nem meglepő, hiszen három irodalmár végzettségű tagja is van a 30Y-nak.

B.Z.: Nyilván ez nem kizárólag erre a három tagra vonatkozik, hiszen három bölcsész van a zenekarban, Ádi (a zenekar basszusgitárosa – a szerk.) pedig sokáig dolgozott egy könyvesboltban (nevet). A történet másik vetülete, hogy az egyik leggyakoribb interjúkérdésünk az, hogy milyen zenék hatottak ránk, de ritkán teszik fel azt a sokkal relevánsabb kérdést, hogy mik azok a dolgok a világban, amelyek valóban hatnak ránk, és arra, hogy milyen zenét is csinálunk.

Ezek ugyanis a legtöbb esetben nem a zenéből táplálkoznak. Nem egy zene újraírása, vagy újraformálása az, ami zenévé válik, hanem másfajta élmények átírásáról van szó. Ez az átjárás mindig jellemző volt ránk, ennek egyik evidens köre a szépirodalom. Egyszer azt kérdeztem a többiektől, hogy te figyelj: ki a kedvenc magyar íród? Mindenki azt mondta, aki aktuálisan a legfontosabb volt a számára, vagy annak idején meghatározta a szöveghez, a világhoz való viszonyát, így került elő öt név.

Beszéltem Bodó Marcival, arra gondolva, hogy milyen izgalmas lenne, ha ezek a portrék az utca képi nyelvével szólnának hozzánk, nem azokkal az eltávolító gesztusokkal, ahogyan tanítják őket. Ezek lényegében sablongraffitik, és így érünk vissza a popkultúrához: két olyan távoli dolgot hozzunk össze, amelyek valójában egyáltalán nincsenek messze egymástól.

Facebook / 30Y

Mind a kettő valami olyannak a létrehozásáról szól, ami eddig nem létezett, ezért is izgalmas számomra a zenélés. Persze léteznek külön a hangok, a hangszerek, de abban az együttállásban, ahogy egy dalban szólnak, még sosem léteztek. Ez köti össze az írói portrékat, illetve a mögöttük lévő életművet és a zenekar dalait: az alkotásban való feltétlen és talán naiv hit.

hvg.hu.: Talán az sem lényegtelen, hogy lassan elkészültök a régóta érő új lemezetekkel, az őszre várható Szentimentáléval, ami lényegesen bensőségesebb történet lesz, mint a korábbi hangos lemezeitek. Mi köze ennek az irodalomhoz?

B.Z.: Egyfelől semmi, hiszen a Szentimentálé dalok is csak dalok. Másrészt ezek a dalok a maguk naiv nosztalgiájával, líraiságával, megszólalásukkal, illetve azáltal, hogy sokkal inkább helyet hagyunk a dalok által elmesélt történeteknek, kicsit közelebb állnak az irodalomhoz. De leginkább arról van szó, hogy ez jó alkalom arra, hogy a nagy csörömpölés után kicsit halkabbak legyünk, ami olyan intimitást teremt, amely révén olyan dolgok is elárulhatóak, megoszthatók, amelyekre a rockzenei közegben nem lenne lehetőségünk.

Számomra ez az igazi intimitás, nem az a bulvárbensőségesség, hogy milyen fajta alsógatyát hordok; nekem sokkal intimebb dolog az, hogy mit olvasok, vagy ki volt az a költő, aki meghatározta, ahogy a világot nézem. Így kerül ide a Szentimentálé: elárulunk valamit, amit amúgy nem tennénk meg. Ezt elárulni, avagy valaki másnak a pólójára nyomni, aki aztán ezt hordja, intim ügy, sokkal intimebb, mint amilyenekkel tele van a bulvármédia.

Lehet, hogy mindezt csak a dac szülte. Nem azt akartam mondani, hogy nem szeretem azt a világot, hanem azt, hogy van egy másik világ. Nem tudok úgy dacos lenni, hogy romboljak, csak úgy, hogy építek.

hvg.hu: Van ennek a történetnek egy másik vonulata is: egy népszerű zenekar valamilyen szinten felelősséggel tartozik azok iránt, akik hallgatják őket és azonosulnak a zenéjükkel, az általuk sugárzott képpel. Gondoltatok erre a kvázi „népművelő” jellegre?

B.Z.: Nemrég vettem részt az Olvassunk együtt programban Nyári Oszkárral és feleségével, ahol nem az volt a fejünkben, hogy milyen nagyszerű dolgot művelünk, nem gondoltunk arra, hogy milyen jó, hogy 30 gyereket az olvasásra buzdítunk, egyszerűen arról volt szó, hogy együtt éljük meg ezt a történetet. Ennél többet nem akarhatunk.

Lehetne ez egy didaktikus, oktrojált ügy, de ahhoz sokkal ostobábbnak kellene lennem. Itt nem népnevelő szándékról van szó, nem az olvasásra akarunk ösztönözni. Ezek a költők és írók sem hittek feltétlenül minden pillanatban a leírt szó erejében, és elég bátrak voltak, hogy megkérdőjelezzék magukat és a saját szövegeiket.

Azt nem bánom, hogy sokfedelű az, amit csinálunk, amiből sokféle olvasat indul el aztán. Az egyáltalán nem baj, hogy ennek van egy olyan sokadlagos eredménye, hogy néhány srác utánanéz például annak, hogy ki az a Dsida Jenő. De még annyira se voltunk didaktikusak, hogy kiválogassuk a saját kedvenceinket. Nem törekedtünk arra, hogy egy ideológiai platformon álljanak, széttartó a szerzői sor, még magunkat se feltétlenül akartuk reprezentálni.

Lékó Tamás

Endynek például (a zenekar szólógitárosa – a szerk.) augusztus elején esett le, hogy az általa választott Örkénynek épp a százéves születési évfordulója van. Nem gondoltunk arra, hogy a kortárs irodalmat népszerűsítsük. Egyszerűen annyi volt, hogy ki az első, aki eszedbe jut. Ady például sokat van a kezemben, Ady kép van az íróasztalom felett, de valószínűleg rengeteg szerzővel sokkal több időt töltöttem az elmúlt években.

hvg.hu: Pár hete, amikor a Színház tér környékén jártunk, az utcazenészek a Bogozd kit játszották. Annak idején te is utcazenészként kezdted mások dalaival még a kilencvenes években; milyen érzés, hogy most a ti dalaitok válnak ilyenfajta közkinccsé?

B.Z.: Nagyon furcsa valakinek az álmába belegyalogolni. Én is el tudom mesélni az életem történetét dalokban és jó dolog olyanokat írni, amelyek mások számára tényleges történetek lesznek, illetve beleírják a saját életük történetébe.

hvg.hu: Sok szerepet töltesz be egyszerre. Egyrészt rockzenész, zenekari frontember vagy, emellett az irodalomtudomány doktoraként oktatsz a Pécsi Tudományegyetemen, harmadrészt pedig  nemrég Pécsett útnak indítottál egy kezdeményezést, a populáris zenét vizsgáló, elemző és aztán majd a résztvevők révén művelő Zenélő Egyetemet, amelynek szakmai vezetője vagy. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni?

B.Z.: Ezek nem olyan szerepek, amelyek kizárólagosságra törekednének, nem olyanok, amelyek kizárnak másokat. Persze ha ezeket a szokásos sztereotípiákkal ruházzuk fel, akkor borzasztóan ellentmondásosak, de ha csak hagyjuk, hogy működjenek a mindennapokban, és nem tulajdonítunk szerepet a státuszoknak, címkéknek, akkor ezek teljesen evidens dolgok.

A zenekarcsinálás azért életbe vágó ügy, mert nincs meg nélküled. Ebben az esetben nem egy intézményben töltesz be jól vagy rosszul egy szerepet, hanem a létezésed határozza meg a dolog létezését. Ilyen módon zenekart csinálni, dalokat írni egészen más természetű, mint egy létező intézményrendszerben, mondjuk: egy egyetemen dolgozni, avagy hivatásszerűen oktatni, kutatni, avagy szakmai programot vezetni.

Emellett a Zenélő Egyetem sokkal inkább működik zenekarszerűen, még az intézményi függések ellenére is: nem egy eddig is létező szakmai egységet viszek tovább, hanem egy olyat csinálok, ami nem jött volna nélkülem létre.