Csak idő kérdése volt, hogy a pokolfajzatok feketeöves nagymestere, Quentin Tarantino otthon érezze magát a spagettiwesternek világában is. A bizonyíték rá, hogy a Tarantino-film szorosan A hobbit sarkába ért az Egyesült Államokban: 30 milliót kaszált az első héten a Tolkien-mese 32 milliója után. Bár sokan kevésnek tartják, de a film öt jelölést is kapott az Oscaron.

De mitől lenne spagettiwestern a Django elszabadul? A január 17-én itthon is mozikba kerülő új Quentin Tarantino-film az amerikai polgárháború előtti években, a rabszolgatartó délen játszódik. Amerikában forgatták, amerikai a rendező, a színészek zöme amerikai, eltekintve Christoph Waltztól, aki eredeti német akcentusával játssza el Schultz dokit, a fogorvosból fejvadásszá avanzsált mefisztofelészi hőst. Olaszoknak nyoma sincs.

A film attól spagetti (vagy makaróni, vagy euro-) western, hogy megveti a John Ford-os amerikai vadnyugat-hagyományt, lecseréli évelgését és moralizálását a szürreálisabb, kegyetlenebb európai hangvételre és történetekre. Olaszokkal kezdődött a hatvanas években, ezért spagetti, kissé megvetően, de ahogy a nagy művészettörténeti stílusok, mint a gótika vagy az impresszionizmus, idővel dicsérő címkeként költözött a filmszótárba.

A zsáner sikeréről óvatosabban is nyilatkozhatna a filmtörténet. A Sergio Leone, Damiano Damiani, és (a 30 filmre rúgó Django-mítosz alapjait lefektető) Sergio Corbucci olasz rendezőknek köszönhetően a világhódító spagettiwestern előtt a mozirajongók ugyan ma is mélyen hajlonganak, de a tényleges fénykor alig tartott egy évtizedig. Sergio Leone Dollár-trilógiájának első része, az Egy maréknyi dollárért 1964-ben készült, de a 70-es évek elején már inkább a komédiawestern vette át a stafétabotot. Az olasz burleszkes testi humorral gyerekesen édessé varázsolt, vértelen pofozkodásokban a szőke olasz Mario Girotti és a macis Carlo Pedersoli játszották a főszerepeket. Biztos, ami biztos, az amerikai piac kedvéért "amerikás" angol neveket vettek fel: Terence Hill és Bud Spencer.

Ismeretlen fenegyerekekkel kezdődött

Sergio Leone Egy maréknyi dollárért filmjéhez egy ismeretlen, fiatal, nyurga, elegánsan lovagló színészt kért fel, hogy szálljon szembe nemezisével, akit az olasz Gian Maria Volonté játszott. Cint Eastwoodra esett választásán túl akadt más újdonság is, amire az amerikai közönség nem számított: míg John Ford filmjeiben a borotvált hősök mosott-vasalt ruhákban őrizték a rendet, addig az olaszok filmjeiben gyakran csak a pénz után rohantak, öntörvényűen lövöldöztek, borotválatlanul vették fel elnyűtt ruháikat.

Persze, néha fel-felbukkant egy ápolt fickó is, mint Lee Van Cleef, aki a Dollár-trilógia második epizódjában (Pár dollárral többért, 1965) az Ezredes elnevezéshez méltóan arisztokratikus hentesként lövi halomra a mexikói hordát, amit ismét Volonté kommandíroz. Egy másik borotvált páros, Charles Bronson és ellenfele, Henry Fonda a Volt egyszer egy vadnyugatban minden idők legfickósabb westernjében néznek szembe.

Többnyire azonban beszivárgott a neorealista olasz filmek és az európai háborús sokkok, a történelmi piszok és a nyomasztó romosság a filmekbe. Ettől a sötétségtől minden mitologikusabb lett, a nagyapás John Wayne és fickósan romantikus James Stewart pedig aligha tudott versenyre kelni a földi pokolban baljós némasággal gyilkolászó fejvadászokkal, banditákkal, kalandorokkal és desperádókkal. Utóbbiak arcán hegek, a szalonkülsőt pedig férfias borosta váltotta.

A világ peremén

Ám a főhős kinézete mellett az olasz zsánerjegyek közül a legfontosabb a vendetta, az öntörvényű vadnyugat büntetőjoga, a bosszúhoz pedig valahol a peremvidéken kell élni. Amerika ebben bővelkedett a telepes kirajzás évtizedeiben, hiszen az infrastruktúra és jogi-közigazgatási szervezettség csak lassan gyűrte maga alá az országot. Amíg nem futott be az első vonat, addig a városok a semmiben lebegtek.

A korábbi amerikai western elítélte az öntörvényűséget és ünnepelte a vasutat. A vadnyugati történetek a civilizáció győzelméről szólnak: fehérek az indiánok ellen, köztörvény az öntörvény ellen, revolverhősök a vonatrablók ellen. A hős a civilizáció oldalán maradt. Mintája a John Wayne, Lee Marvin és James Stewart főszereplésével készült Aki megölte Liberty Valance-t című film (rendezte: John Ford, 1962). Stewart a köztörvény jogászát alakítja, Ransom Stoddardot aki civilizálná a távoli települést. Ehhez kulcsfontosságú, hogy makulátlan maradjon, sose használjon ólmot érvelésként. Eljön a pillanat, amikor nem tudja elkerülni a konfliktust, és párbajba keveredik. Öl.

Győzelmével, amivel megszabadítja a várost a kegyetlenkedő gengszter Liberty Valance-től (Lee Marvin, oldalán megjelenik Lee Van Cleef), így közkedvelt szereplő lesz, ennek farvizén pedig fővárosi közpolitikus, képviselő, majd szenátor. Látogatóként tér vissza a városba, már alelnökelöltként. Ellentmondásos karrier, hiszen a szövetségi törvényt éppen az ököljog segítségével juttatja érvényre. (A történet kicsit bonyolultabb, de nem lőjük le a poént.)

A spagettiwestern azonban nem moralizál. Jó neki az ököljog, mint büntető elv. Meg is marad a világ végén, a civilizáción túl. Abban a pillanatban, amikor megérkezik a civilizáció vonaton, a vendetta és a főhős is eltűnik.

A Volt egyszer egy vadnyugat (1968) múltbeli emlékképe, a Harmonika becenévre hallgató, szűkszavú bosszúálló idegen történetét elindító szadista gyilkosság helyszíne már-már Dalí szürreális térélménye. Frank (Henry Fonda) és bandája valaha régen egy pusztában álló boltívet használt akasztófaként, hogy kivégezze áldozatát, Harmonika bátyját. A boltív még csak nem is egy romos épület utolsónak megmaradt eleme, csak egyszerűen a földből szökik a magasba.

Egy másik gyilkosság az Édesvíz (Sweetwater) nevű város elsőként épült farmján történik, ez már a film jelenében, nem a távoli múltban. Szintén Frank és emberei mészárolják le az ír McBane családot a semmi közepén. Édesvíz akkor csatlakozik a civilizációhoz, vagyis akkor éri el az első vasparipa, amikor lezáródik a McBane és a Harmonika bosszú története. Ez az utolsó vendetta a vidéken, ezért a harmonikás idegen tovább is lovagol.

Sergio Corbucci Djangójában (1966) a főhőst alakító Franco Nero (aki cameo szerepben jelenik meg a Tarantino-filmben is) a sárban vonszolja maga mögött a koporsóját. A terméketlen ugar, a koporsó, a nyirok, a szürke ázott talaj már rémálomszerű, mint egy Bosch kép.

Egy maréknyi dollárért: a névtelen fejvadász (Clint Eastwood) abba a városba érkezik, ahol vagy „gazdag lesz, vagy halott”. Nincs más definíció, valahol délen lehet, sivatagos, sok mexikóival – mást nem tudunk.

Szemet szemért

Aki revansot vesz, nem törvénytelen, hanem öntörvényű. Nyakatekert logika ez a spagettiwesternekben: a város öntörvényű, mert a semmiben lebeg, az idegen pedig a város törvényeire köp, ő maga a kettős tagadás. Elhozza a városba a rendet úgy, hogy a város törvénytelenségét kijátssza.

Ez maga a Contrapasso, Dante poklában a szemet szemért büntető elv. Mindenki úgy szenved, ahogy vétkezett. A reneszánsz pokolábrázolásain a kurválkodókat hajuknál vagy combjuknál fogva akasztják fel, hiszen ezekkel vétkeztek.

A filmekben pedig az idegen valamikor a bosszúért jön. Valamikor csak pénzért. Valamikor ketten jönnek: az egyik ezért, a másik azért, de ugyanarra az ellenségre vadásznak. A névtelen ezredes és a névtelen fejvadász a Pár dollárral többért gengszterét más-más okból tartják a célkeresztben.

A Harag napja (rendezte Tonino Valerii, 1967): Scott (Giuliano Gemma) a megbecsülést keresi városában, Frank Talby (Lee Van Cleef) pénzt. Tarantino Django-ja a feleségét szeretné visszakapni. Schultz fejvadászként tetemes vérdíjra hajt. Az idegen, aki a méltó büntetést elhozza, maga a pokol lovasa. Házhoz jön.