Újabb bejegyzéssel bővült a magát színésznőnek álcázó Miss Fox kebleiről írott szakirodalom, a 40 és annyi című műben ugyanis munkaadója teszteli eredetiségüket. Nem, nem a Los Angeles-i eszkorthálózat vezetője, hanem a sarki ruhabolt tulajdonosnője, Debbie (Leslie Mann). Tudniilik azért, mert negyvenéves lett és önértékelési zavarai támadtak.

Hiába néz ki úgy, mint egy kisportolt tizenéves, és visel még a véresszájú veszekedések során is partikész sminket, férje már csak Viagrával szexszel vele. Pedig Debbie szerető feleség, nem kell neki a turbószex, jó lenne a félkemény merevedés is, csak ne akarná átverni az a szemét férfiállat, aki a férjének nevezi magát. Pete (Paul Rudd) ráadásul nem csak szexuális, de gazdasági válságát is igyekszik eltitkolni Debbie elől, leszerepelt, de felbotoxolt rocksztárokat futtató retro-kiadója a csőd szélén áll.

Judd Apatow kisrealista komédiának csúfolt filmjében olyan undok arcát ölti a pénzügyi krízis, hogy az iPadező, iPodozó, iPhone-ozó gyerekeket eltartó, külön BMW-vel és Lexussal járó családnak lehet radikális megoldáshoz kell folyamodnia, és el kell adnia gigászi luxuslakását. Ha viszont a világ káeurópai fertályán moziba járó néző képes túltenni magát az ilyen és ehhez hasonló „valósághűségen”, akkor egy meglepően éleslátó, pajkosan vulgáris dramedy-t élvezhet, akár serkentőszerek nélkül is.

Apple-függőség

Habár a 40 és annyi története a Felkoppintva című füvezős-gyerekvállalós sikerdarab folytatása, Apatow mégis ott folytatja, ahol előző filmjével, a Ki nevet a végén?-nel abbahagyta. A mizantróp standup-komikusról és halálfélelméről szóló film komolyságot és melankóliát csempészett a testnedv-dús ififilmeket középkorúakra átíró Apatow-rendezések közé (ld. A 40 éves szűz). A diagnózis: akut woodyallenesedés, önutáló, bizonytalan, és sérült karakterekkel, csak éppen az Apatow produceri felügyelete alatt felserdült geek komikus-generáció tolmácsolásában (Adam Sandler, Seth Rogen, Jonah Hill stb.), akik úgy menők, hogy még véletlenül sem kúlak, és nem aftershave-reklámos kinézetükkel, hanem poénos nagydumáikkal cserkészik be a csajokat.

Debbie és Pete házastársi pokoljárásában is hasonló mértékben vegyül a szomorkás dráma a vulgárhumorral, ám Apatow a világot most nem Allen szarukeretes szemüvegén keresztül, hanem Seth MacFarlane (Family Guy, Ted stb.) popkultúrán szocializálódott gondolkodásmódjával nézi. Kb. kétjelenetenként becammog egy sztár a képbe, ott van a nagy visszatérő Graham Parker vagy a Green Day-es Billy Joe Armstrong, meg persze a magát Megan Foxnak álcázó szexszimbólum, ráadásul mindegyikőjük vicceseket köp be a kamerába. Igen, még Megan is.

A lényeg nem is ez. Hanem az, hogy túl kevés olyan filmet láthatunk a mozikban, ami annyira a kortárs technológiai valóságba ágyazza sztoriját, mint a 40 és annyi. Itt mindenki a legújabb találmányokon gépel és chatel és netezik és filmet néz, az okostelefonra már csak a nyolcéves kisfruskának van ideje. Könnyű lenne profán Apple-reklámként elhessegetni a dolgot, ám Apatow okosan kritizál: a gépeket mindenki csak arra használja, hogy elmeneküljön összeomló idegei és szétforgácsolódott családja elől. Pete-nek például a WC válik eszképista utópiává, ahol székrekedés címszó alatt űzheti a kedvére való pótcselekvéseket, ahelyett, hogy szembenézne felbomlóban lévő házasságával és a gyereknevelés kihívásaival.

Egy rém modern család

Habár élesen kisarkítva és prózai poénokkal tálalva, de pszichológiai és családi problémákból bőven jutott a filmbe, még ha némelyiket csak annyira lehet komolyan venni, mint egy 40 éves bolti eladó szűzoltásának kálváriáját. Debbie önértékelési zavarai például nevetségesek, hiszen hölgyünk az ágyából kikelve rögtön mehetne is a hollywoodi vörös szőnyegre. Némileg komolyabb felvetés az apákkal való kibékülés, főleg Pete-ével, aki mindenben a családjára támaszkodik, otthon lebzsel, és 70 évesen is a gyerekeit húzza le taxira.

A frusztrációk és jellemhibák pedig szépen öröklődnek, ha Pete ugyanolyan töketlen, mint apja, akkor Pete lányai pedig olyan kontrollmániákus, ordibáló nőként fognak felserdülni, mint Debbie, akit a Monty Python társulat is felvehetne titkárnőnek a Hülye Kiabálások Minisztériumába.

A gyerekneveléshez nem ártana felnőni, ám Pete és Debbie nagyjából annyira érettek, mint a hollywoodi infantilizmus-mítosz egyéb torzszülöttjei, akiket szűk évtizede lehetetlen kiköltöztetni a gyöngyvászonról. Apatow-nál korábban áldásos állapotba kerülhetett a Felkoppintva menthetetlenül füves Benje, aki gyereket csinált, és így nem marihuánás haverjaival, hanem virgonc lurkójával élhette ki saját kölyök énjét. Pete-éknél már nem működik a dolog, ők csak kihazudják és kiveszekedik magukat a kínosabb szituációkból.

Apatow talán túl bő kézzel adagolja a szülői képmutatást és tévedéseket, néha nehéz azonosulni az újgazdagok lelki életének buktatóival, ám szerencsére az író-rendező többnyire olyan univerzális konfliktusokat skiccel fel, amik szegényként is átélhetők. Ráadásul filmjét a provokatív káromkodászuhatag mellett is pofonegyszerű, de gyomronvágóan erős poénokkal tűzdeli. A freakekből, geekekből és lúzerekból álló Apatow-univerzum ismerős mellékkaraterei szegélyezik a sztorit, az Oxycontinozó Charlyne Yi, a magát nárcisztikus trénerként égető Jason Segel, vagy a gyilkos indulatú szülőt alakító Melissa McCarthy még a házastársaknál is ütősebb jeleneteket és improvizációkat hozott össze.

Egy mocskos szájú moralista

A több mint kétórásra nyújtott 40 és annyi ugyanúgy túlcsordul a rögtönzött monológoktól, mint minden Apatow-film. Judd továbbra sem rendezi a filmjeit, a vágás nála ismeretlen fogalom. Talán azért, mert az egykori humorista standup-komikus mentalitással készíti a filmjeit is: feldob egy témát, összeírja és katalogizálja az eszébe jutó poénokat, majd kiosztja azokat a haverjaiból és saját családjából álló színészgárdának.

Humorát is az amerikai zsidó standuposoktól meríti, a Lenny Bruce-féle obszcenitás, Mort Sahl improvizációi, vagy Jerry Seinfeld realista (Seinfeld) és Larry David kínos szociális szituációk köré épített sit-comjai (Félig üres) ugyanúgy az Apatow-filmek előképeinek tekinthetők, mint a Farrelly-testvérek vaskos humora (emlékszünk még Cameron Diaz és Ben Stiller spermadús randijára a Keresd a nőt című filmből?).

Ezért kötelező is, hogy egy Apatow-vígdráma a szokottnál faragatlanabb valóságadaggal csapjon arcon, ám a profán humor végső soron konzervatív célokat szolgál. Apatow a familiába vetett hitre és a családi értékekre esküszik, mégha a hollywoodi egyenkomédiákon és nyílt prédikálásokon edződött publikum csalódhat is a filmbeli nevelési módszerekben. Talán nehéz megszokni, hogy nem makulátlan, fényes jelleműre suvickolt figurákkal kell azonosulni, hanem többet hibázó, kevésbé szimpatikus emberekkel.

Akik történetesen finganak, szexelnek és szeretnek, általában ebben a sorrendben, de a hollywoodi stúdiófejesek árgus figyelme azért gondoskodik róla, hogy biztosan elérkezzünk a szeretet végszójához. Szerencsére pátosz csak a fináléba szorult, így a 40 és annyi perfekt kísérőfilm lehet a családi problematikát hasonló nyíltsággal feldolgozó Egy rém modern család c. mestersorozathoz. Kicsit durvább, kicsit gyengébb, de azért a magunkénak érezhetjük.

40 és annyi

amerikai film

Rendező: Judd Apatow

Főszereplők: Paul Rudd, Megan Fox, Leslie Mann

hvg.hu-értékelés: 3/5

(A 40 és annyi január 31-től látható a mozikban.)