Szívd, ne fújd! – utasította ifjú delikvensét Federico Fellini Amarcord című örökbecsűjének tüdőben fejlett trafikosnője. Technikai tanácsadása nem cigarettáira, hanem óriásmelleire vonatkozott. A negyvenéves klasszikusban a G-kosaras hírlap- és dohányárudai hölgy a főszereplő fiú szexuális kibontakozását segíti elő. Hogy miként indította a jövedelmező kioszkot, arról nem szól a fáma.

A trafikosnő az Amarcordban.

AFP / Kobal

Teljesen mellékes szál az amerikai Wayne Wang–Paul Auster alkotópáros Füst című drámájában is, hogy a Harvey Keitel alakította főszereplő hogyan jutott a Brooklyn Cigar Co. nevű árudájához. Van, és kész. A középpontban a New York-i dohányboltos – trafikos – és egy regényíró barátsága szerepel, miközben jönnek-mennek a vevők az üzletben. A film folytatásában az Egy füst alatt – Beindulvában a hangulat már jóval könnyedebb, a vevők – az első felvonás visszatérő színészei mellett a szerzők közismert sztárcimborái – többek közt Lou Reed, Michael J. Fox, Jim Jarmusch, Madonna – adják egymásnak a kilincset, pöfékelnek és leginkább fecsegnek.

E két, 1995-ben forgatott film – ha úgy tetszik: „üdítő” – kivétel az amerikai filmiparban. A mérvadó hollywoodi irányelvek szerint ekkor már nem való mozgóképben rágyújtani. Pedig amióta a mozi az eszét tudja, a hősei (westernekben, romantikus szerelmi drámákban vagy vígjátékokban, s különösképp film noirokban) előszeretettel bagóznak. Hiszen hajdanán mindenki fújta a füstöt, másrészt mert a dohányzás férfias, a keménységet színesítendő megjelenítési funkcióval bírt. Nehéz elképzelnünk Humphrey Bogartot cigaretta nélkül a Casablancában (Bogart egyébként tüdőrákban hunyt el), vagy Jávor Pált, amint önpusztító liezonba bonyolódik a végzetasszony Karády Katalinnal a Halálos tavaszban. S ha már Karády: ki ne emlékezne a Hamvadó cigarettavég című kaparós-torkú sanzonra?

Füst. Van, és kész.

AFP / Kobal

A cigit az amerikai és az európai filmek elmaradhatatlan kellékeként alkalmazták, nemcsak a vadnyugati hősök rágták és szívták a bagót, a francia újhullámosok hősei szintén gyakorta bontottak paklit (elég csak Jean-Paul Belmondóra gondolni a Kifulladásig című örökzöldben), de hasonló sűrűn találkozhatunk a zsarufilmekben a – később olyannyira kárhoztatott – celofántépő és rudacska-rántó mozdulattal. Egyes zsarufiguráknak pedig egyenesen védjegyükké vált a szivar (Colombo), vagy a pipa (Sherlock Holmes).

A tengerentúlon az egészségeszmény térnyerése és a dohányzás elleni küzdelmek eredményeképpen fokozottan fontossá vált, hogy a filmhősök ne szolgáljanak egészségkárosító mintákkal. Pláne, hogy az amerikai moziközönség gerincét az 1990-es évektől a tinédzser korosztály adta, igaz, ez ma már koránt sincs így. A gyöngyvászonról mindenesetre eltűnt a cigaretta.

Humphrey Bogart és a Casablanca.

AFP / Kobal

Csak akkor jelent meg, ha az adott filmben ábrázolt korszakhoz elengedhetetlenül hozzátartozott. Mint például George Clooney 2005-ös első nagyjátékfilm-rendezésében, a többszörösen Oscar-jelölt Jó estét, jó szerencsét! című 50-es években játszódó opusban, amiben egy hírtelevízióban egy politikai botrány leleplezése vagy eltagadása körül forog a cselekmény, és mindenki füstölög (vagy így, vagy úgy). Vagy mondhatnánk a Constantine – A démonvadász című misztikus akcióthrillert, amiben a sötét oldal teremtményeit irtó magándetektív (Keanu Reeves) tüdőrákban haldoklik (ami később cselekményépítő szereppel bír).

A kétezres évektől fogva Amerikában igazából már csak az úgynevezett „művész-” vagy alkotói filmekben tolerálják a dohányzást. Például Jim Jarmusch Kávé és cigaretta című, dialógus-jelenetekből álló „kvázi szkeccsfilmjében”, ahol dohányozva-kávézgatva beszélgetnek a szereplők (újra csak sztárbarátok megformálásban: Roberto Benigni, Iggy Pop, Tom Waits, Bill Murray és mások) egy-egy fura és humoros szituációban. Illetve említhetjük John Turturro Románc és cigaretta című zenés darabját, amelyben a közelmúltban tragikus hirtelenséggel elveszített James Gandolfini mutatja meg a Maffiózók-sorozattól igen eltérő arcát. Az ógörög tragédiákon alapuló musical egy láncdohányos New York-i felhőkarcolóépítő-munkásról és családjáról szól.

Keanu Reeves a Constantine-ben.

AFP / Kobal

A cigarettának az euroatlanti övezetben történő kispadra-küldését – a dohányzás (törvényi) „üldözését” – jól érzékelteti Bruce Willis két figurája cigarettához fűződő viszonyának megváltozása. Míg Tony Scott 1991-es akcióklasszikusában, Az utolsó cserkészben az általa alakított elnöktestőrből alkoholista magánnyomozóvá lezüllött figura cigarettával tompítja (vagy erősíti) másnaposságát, s ha ebben megzavarják, egyetlen orrba csapással öl, addig Luc Besson 1997-es sci-fijében, az Ötödik elemben csupán napi öt szálat engedélyez számára a hatóság. Ráadásul itt a filter tripla akkora, mint a dohánnyal töltött lényeg, s a világot pont az menti meg, hogy nem gyújt rá, ugyanis a film elején kényszerűen elszalasztott cigarettájához járó utolsó szál gyufa kell a gonoszt megsemmisítő „fegyver” beindításához.

1930-1980 között természetesen a magyar filmesek is cigiztették a hőseiket, mert – hangsúlyozzuk – mindenki dohányzott. A Karády–Jávor-korszak után elég egy pillantást vetnünk bármelyik alkotásra, különösen azokra, amikben üzemi vagy pártértekezlet szerepelt. A felsorolhatatlanul sok magyar „dohányos film” közül sajátos témája miatt meg kell említenünk Dömölky Jánosnak – Csurka István forgatókönyvéből készített – Amerikai cigaretta című keserédes vígjátékát 1977-ből. Ebben Ebesnek (Tordy Géza), a híres művésznek a népies-modern elemeket ötvöző műveit nívódíjjal jutalmazzák. Az élettől elkényeztetett ember vérig sértődik, amikor családjától, régi barátaitól, a nép egyszerű fiaitól nem kapja meg az elismerést. Lázadásában visszakéri műveit a Korszerűség kiadótól, és rózsadombi luxusvillájából alászáll az életbe, egy kilencedik kerületi talponállóba. Két utcaseprőnek önti ki a szívét, akik az amerikai cigaretta és az alkohol hatására megértően hallgatják. Visszatérése a társadalomba addig tart, míg tetveket nem fedez fel magán.

A július elsején nyíló hazai trafikokban tetvekkel nemigen találkoznak majd a dohányosok, előzékeny kiszolgálókkal – szerencsés esetben: G-kosaras trafikos-asszonyságokkal – vélhetően annál inkább. Az élősködők nem az üzletekben keresendők.