hvg.hu: Azért szálltál ki a második Megasztár után, mert úgy vélted, ez a piac ennyi új előadót már nem fog elbírni. Azóta a hatodik széria is lefutott, bejött a Voice, a Dal, jelenleg éppen a következő X-faktor selejtezői zajlanak. Nem volt igazad?

Pierrot: Lényegében változatlan a véleményem. Ha ez nem így volna, akkor biztosan részt vettem volna valamelyik hasonló tehetségkutatóban. De eszem ágában sincs! Ez persze nem azt jelenti, hogy a tehetségkutatással szemben vagyok ilyen elutasító. Ha valakinek sikerült a szakmájában magasra jutnia, szerintem kötelező nyújtania a kezét az utána kapaszkodóknak. Eredendően ez volt a motivációm akkor is, amikor annak idején igent mondtam a Megasztár felkérésére. A fene sem gondolta volna, hogy ekkora siker lesz. Akkoriban, a kétezres évek elején alig voltak zenei témájú műsorok a televíziókban és a zenészek megítélése nem volt épp a csúcsponton. Az első Megasztár visszahozta ezt a műsortípust, és egyben visszaadta az énekesek rangját. Az átlagember szembesült azzal, hogy az előadók érzékeny emberi lények, és a produkció ott a színpadon - a felkészüléssel és a tanulással egyetemben – komoly teljesítmény, a tehetség olyasvalami, amit egyszerűen el kell ismerni. A versenyzők akkoriban hősökké lettek néhány hét alatt, és még az sem volt talmi ígéret, hogy a műsor segítségével egyesek magasra ívelő pályára kerülnek. Remek hangulat volt, lényegi egyetértés minden szinten, és felemelő érzés, hogy a jóra a nézősereg, mondhatni egy egész ország ilyen jól reagált. Aztán beütött a krach. A folytatás lehetősége ugyan ott lebegett mindenki előtt, de nagyot ütött, hogy a közreműködők java részével együtt én is a döntő élő adása alatt értesültem arról, hogy a televízió indítani akarja a második szériát, méghozzá azonnal. Sosem felejtem el a nagy ünneplés közepette a döbbenetet, amikor meghallottuk Tilla szavait: „holnaptól már lehet jelentkezni a következő évadra”.

hvg.hu: Élő egyenes adásban?

Pierrot: Igen. És akkor benne voltunk egy mókuskerékben, igazán nem volt lehetőségünk, hogy kiszálljunk belőle. Pedig sokakban felháborodást keltett a hír, és egyértelművé vált számomra, hogy innentől kezdve mások a szándékok, más kézbe került az irányítás. Valaki megorrontott egy komoly bevételt, és azt minél hamarabb magáénak akarja tudni. Persze ki lehet erőltetni évről-évre egy-egy ilyen show-t (akár többet is), de borítékolható annak a sokkal korábbi kifáradása, devalválódása is. A második széria színvonala egyértelműen csökkent, így a lelkesedés, a karakterek, az ötletek, a tehetség terén visszalépést mutatott a műsor. A megtévesztő az volt, hogy az előző széria kimagasló sikere miatt viszont beindult a korábban szkeptikus reklámozó réteg, így gazdaságilag igencsak jó, jobb vállalkozás volt a második Megasztár. Ez húzta magával az előzőre szintén azonnal ráindított harmadik szériát is, amelyben folytatódott a tendencia. Nem véletlenül vettem búcsút még viszonylag időben. Nem volt kedvem asszisztálni annak a lerombolásához, aminek a felépítésében tevékenyen részt vettem. A kapzsi gondolkodás pedig várható módon elérte, hogy mindent az ellenkezőjére fordítson: ma már inkább az a téma, hogy miért kell még egy tehetségkutató, miért kell egy újabb „senkiházi” énekest égbe dicsérni (sokszor érdemtelenül) és egyáltalán, ezek miért nem végeznek valami tisztességes munkát. Totális öngól. Egy egészségesen, tisztességesen gondolkodó szakembernek éreznie kell a felelősséget ezzel kapcsolatban. Talán vannak, illetve voltak is ilyenek, és azért tűnnek el nagy számban a szakmából, mert túl sok az összetűzésük a tisztán üzleti szellemiségű vezetőséggel, vagy épp önmagukkal egy-egy feladat elvállalása után.

Marosi Z. Tamás (Pierrot) a Megasztár zsűrijében 2005-ben

MTI / Szigetváry Zsolt

hvg.hu: Itt volna tehát a közszolgálati televízió felelőssége, nem?

Pierrot: Angliában egy BBC mellett könnyű felelőtlen kereskedelmi televíziózást csinálni. Aki éhes a valódi tartalomra, bármikor átkapcsolhat valamelyik közszolgálati csatornára, ahol a színvonal nem alacsonyabb. Azonban fel kellene ismerni, hogy nálunk nagyon más a helyzet. Egy évtizedek óta identitásproblémákkal küzdő, népszerűtlen közmédia mellett pimasz kiskirályként uralkodik a két nagy kereskedelmi csatorna, megtűrve néhány specializálódott másikat maga körül. És ezek így együtt szórakoztatják, de egyben nevelik is a jövő kultúrafogyasztóit. Vagy pontosabban: építik le őket.

hvg.hu: Hasonló folyamat zajlott le a Petőfi Rádió átalakítása során is. Szerinted még be tudja tölteni a rádió a kezdeti funkcióját?

Pierrot: Az utóbbi évek kormányintézkedései egyértelművé tették, hogy egyetlen szakterületen sem számít igazán a rátermettség, a tapasztalat, a tehetség, legalábbis sokkal értékesebb, ha valaki egyértelműen a „táborhoz” tartozik. Minden kormányváltásnál lecserélik hát a szakemberi gárdát. Különösebben nem értem ezt a kétségbeesett paranoiát, de nem is kívánom tovább elemezni a helyzetet. A Petőfi Rádió átalakulása számomra is üdvözlendő jelenség volt, de úgy érzem, hogy ott is sikerült átesni a ló túloldalára. A korábban széles körben mindenhol terjesztett ultrapopuláris zenék mellé igenis kellett már egy más hangot megütő rádió. Azonban hosszú távon hiba volt nem a megszokott kínálat mellé rendelni a csatornát, hanem egyenesen szembeállítani azzal. Az eleve szereptévesztés, ha valaki úgy érzi, az underground vonulatnak országos nyilvánosság, népszerűsítés kell. „Odalent a katlanban” fejlődnek, forrnak ki az újítások. A punknak az a dolga, hogy lázadjon, de ha már mindenki lázad, akkor ő a lázadás ellen fog lázadni.

hvg.hu: Nem gondolod, hogy a legnagyobb lázadóknak is előbb-utóbb benő a feje lágya?

Pierrot: Valamelyest igen. Mindenki öregszik. És az öreg punk mindig bölcsebb, mint a fiatal punk. De ez a mozgalom alapvetően a fiataloké. És a fiatalság jellemzője a tapasztalatlanság és a piszok nagy energia. Ilyenkor úgy érezzük, sebaj, ha mindent le is bontok, képes vagyok újraépíteni bármit, újrakezdeni a világ felosztását. A tájékoztatás azonban esélyt adna arra, hogy ne abból álljon minden újítás, hogy a múlt – akár korábbi „punkok” által felépített – összes értékét megtagadjuk, hiszen sokszor már az újrafelfedezés is igen termékenyen hat a világ értékszemléletére, nem kell mindenáron valami újdonságot, az eddigiektől merőben eltérőt létrehozni.

hvg.hu: Miután a nagy zenekiadók a kilencvenes években elkényelmesedtek, mert csak ki kellett nyomni a portfóliót CD-n, és dőlt az extraprofit, jöttek a fájlcserélők és felborult az egész rendszer. A zenei szakma és ezen belül a zenészek iszonyatos pénzektől estek el, viszont a rendszer demokratizálódott. Példának okáért nem kell bekerülnöm az Abbey Road-ra ha lemezt akarok felvenni, meg tudom csinálni a hálószobámban, aztán feltöltöm a Youtube-ra. Neked mi erről az átmenetről a véleményed?

Pierrot: Van elég hely, hogy kifejtsem? 

Hvg.hu: Van még kábé huszonegy óra a diktafonon...

Pierrot: A zeneipar válsága nem csak a zenészeké. Egy általános értékválság része, amelyet a zeneélvezők szintén megszenvednek. Igaz, náluk a baj kicsit másképp és kicsit később jelentkezik. És még nem tartunk a folyamat végén. Persze egy zenészt kérdezel, és mint ilyen, igencsak érintett vagyok a kérdésben. Nálam ugyanis nagy változást idézett elő ez az egész. Mondhatni, hogy megszűnt az állás a gyárban, amelyben évekig dolgoztam. És nem csak ebben a gyárban. Maga az álláslehetőség szűnt meg mindenütt. Pedig korábban igencsak megbecsülték a hozzám hasonlót. Zenei producerként főleg az volt a feladatom, hogy a kiadó és a művész között egy megbízható kapocs legyek. Valaki, akiben a felek megbíznak, hogy a végeredmény a megfelelő idő alatt, a megállapodott keretösszegért és a megfelelő minőségben készül el. Koholt a vád, miszerint mindig is töltelékdalok tucatja vette körül azt a két slágert az albumokon. Ez inkább az utóbbi időkre jellemző, amikor már valóban értelmét vesztette a lemezkészítés, az alkotók mégis ragaszkodtak a megszokott formátumhoz. Tehát következménye és nem kiváltó oka a zeneipari bomlásnak. Amit elsősorban az írható zenei CD formátum bevezetésének, majd a méretcsökkentett, tömörített hangfájl formátumoknak és végül az internet által könnyűvé vált fájlcserélésnek köszönhetünk. Azonban ne gondolja senki, hogy mindez pusztán az elkerülhetetlen technikai fejlődés következménye. Az egész folyamat mögött ott kell legyen az ember. Aki gyarló, aki kényelmes, aki ha teheti, a Túró Rudit is inkább a zsebébe teszi, mintsem a kosarába. A lelkiismeretét pedig megnyugtatja mindenféle ideológiák farigcsálásával.  Pedig továbbra sincs másról szó, minthogy saját magunk alatt vágjuk a fát. Egyrészt régi törvény, hogy mindaz, amihez ingyen jutunk hozzá, az hamar elveszti az értékét. Másrészt, ha egy iparágból kivesszük a pénzt, akkor az már rövidtávon is azzal reagál, hogy silányabb termékeket hoz létre, mert egyszerűen nem képes a korábbi színvonalat fenntartani. Végső soron pedig épp a felhasználó – jelen esetben a zeneélvező – issza meg a levét az egésznek.

hvg.hu: Mostanában mintha egyre inkább arrafelé menne el a modell, hogy ne birtokold az adott tartalmat, hanem hozzáférj, teszem azt a YouTube-on, vagy streamingben. Nem lehet, hogy ez lehet a felmerülő problémákra a megoldás?

Pierrot: Egyelőre nem látszik más vagy legalábbis jobb megoldás, mint a streaming, amely ráadásul nem új keletű ötlet. A tévé-előfizetésekkel ezt a technikát már régóta ismerjük, tehát mondhatni, az átalányfizetés nevű spanyolviasz újrafeltalálásával meglehetős késésben van a zeneipar. A különbséget a jövőben legfeljebb az teheti ki, hogy lehetőség nyílik az előfizetett csatornám személyre szabására. Ezt a rendszert persze már ma is sokan használják. De nem mindenki. Nem mindenki, aki egyébként potenciális zenehallgató, zenevásárló. Márpedig a zeneipar megoldásának végre mindenre és mindenkire kiterjedőnek kellene lennie. Biztosítani kellene a széleskörű elérhetőséget, a könnyű átállás lehetőségét, valamint a pontos elszámolásét is. Addig, amíg csak azok élvezik az újdonságot, akik egyébként is vannak olyan zenebolondok, hogy rákeressenek egy-egy dalra, kövessenek egy-egy előadót, vagy böngésszék a véleményformáló blogokat és hasonlókat, nagyon szűk réteg érez kielégülést, és nagyon pici bevételt termel a modell.

hvg.hu: Evezzünk egy picit személyesebb vizekre. Annak idején miért döntöttél úgy, hogy a háttérbe vonulsz? Nem hiányzott utána a színpad?

Pierrot: Életemben eddig kétszer is így döntöttem. Mind a kétszer végül feladtam az önszántamból vállalt száműzetést. Korábban négyet, most két és fél évet hagytam ki. 1994-ben a visszalépésemmel tiltakoztam a törekvés ellen, miszerint könnyű popsztárocskává váljak a kiadók erős nyomására. Meg kellett szakítani egy folyamatot. Ezt persze könnyebben tettem meg azzal a háttérrel, amelyet a produceri, slágerszerzői munkám kialakított. Néhány év után azonban nem bírtam tovább. Rájöttem, hogy továbbra is jó játszani mindenféle stílusban, de van egy saját világom, és nekem arra is szükségem van. 2010-ben pedig a korábban említett válság hatásait éreztem olyan nyomásnak, ami azt mondatta velem, hogy elég volt.

Most azonban ismét visszatértél.

Április eleje óta dolgozunk egy nyolctagú zenekarral. Az új korszakra jellemző első szerzeményt (Talán ő címmel) már bemutatta két országos rádió is, bízom benne, hogy van olyan slágeres, hogy rotációba is kerül náluk és akár több vidéki rádióban. Jövő májusig leginkább vidéken szeretnénk megnyilvánulni, és csak utána mutatkoznánk be a fővárosban. Egyelőre még gyűjtjük a meghívásokat, tárgyalunk a koncerthelyszínekkel. Új dalokat is készítettünk, de sok energiát öltünk a régiek újrahangszerelésébe is. Az volt a cél, hogy minden dal a zenekar összetételéből fakadó stílusnak megfelelően szólaljon meg (és nem fordítva), s hogy ez az új hangzás persze jól is álljon a dalnak. Természetesen már semmilyen szempontból nem hasonlít a dolog arra korszakra, amikor még arcfestékkel léptem a színpadra.

hvg.hu: Honnan jött annó ez a maszkos image?

Pierrot: Sosem volt szándékos marketing fogás. Mindössze egy becenévből vagy gúnynévből eredeztetett művésznevem volt, amit igyekeztem felvállalni a színpadon. A módszer sajátosnak tűnhet, de ne felejtsük el, hogy én a nyolcvanas évekből jövök, és abban az időben ez a fajta páváskodás teljesen magától értetődő volt.

hvg.hu: Manapság többek között játékfejlesztéssel foglalkozol. Honnan jött ez a dolog az életedbe?

Pierrot: Hiába is tagadnám, ez egy kényszerpálya, és épp a korábban hosszan tárgyalt zenei válságnak köszönhetően kellett váltanom. Azonban nagyon fontos elmondanom, hogy a váltás előtt közel tíz évig már foglalkoztam játékfejlesztéssel. Részben a hobbim volt, részben pedig kiegészítő elemeket készítettünk egyes zenei projektekhez. Szóval, amikor lépni kényszerültem, egy olyan pályára léptem át, ahol jól érzem magam, ahol megtalálom az önkifejezés lehetőségeit, és ahol új kihívások és sikerek is értek. Ma már úgy is tekinthetnék az elmúlt évtizedre, hogy ezen időszak alatt kitágult számomra a világ, számtalan lehetőségem nyílt, hogy más területeken is kipróbáljam magam, és így vagy úgy, de rengeteg sikerélményt hozott. Talán épp korábban voltam túlzottan bezárva a zenébe. Ma azonban játékot tervezek, forgatókönyvet és regényeket írok, tanulmányokat és turisztikai programokat, táblás játékokat készítek, otthonosabban mozgok a társművészetek területén, így a gondolkodásom is összetettebb, épp úgy, mint az általam létrehozott produkciók.