A film és a sajtó régóta kéz a kézben jár. Utóbbi érzékenyen reagál előbbi rezdüléseire, kritikákat, tanulmányokat fogalmaz róla, a bulvárrészlege pedig előszeretettel cikkez a filmsztárok vélt vagy valós viselt dolgairól. De a mozgókép is témát lát az írott és elektronikus médiába világában. Hiszen az egyszerre érdekes és izgalmas, másfelől pedig megjelenhet benne az átlagember, a néző is, miszerint az újságíró az a fajta laikus, aki hatalommal és (civil) kontrollal bír a három hatalmi ág fölött.

A kisembert leteperheti az élet – a filmbeli médiamunkást soha. Pontosabban: egzisztenciálisan (anyagilag és fizikailag is) meg lehet semmisíteni, erkölcsileg nem.

De mint minden más, így ez is változik. Ez az ártatlanság, állampolgári tisztaság oda. Kivesztek az ezerkilencszáznegyvenes és ötvenes évek filmjeinek James Stewart-típusú naiv újságíró figurái (Philadelphiai történet). S ugyan a firkász (Gregory Peck) 1953-ban még hallgatott a királykisasszony (Audrey Hepburn) – mai szóval: a celeb – magánakcióiról William Wyler Római vakációjában, hat évvel később Federico Fellini Édes élet című filmjében a mozgóképen is megteremtette a szenzációhajhász paparazzo alakját.

Jelenet a ''Philadelphiai történet'' című filmből

AFP

A szende-szűzies elhallgatás negyven éve a filmekben is elveszett, a világ vacakabb hely lett, és a médiamunkás sem az igazság bajnoka, hanem pénzkereső ember, aki ilyetén állapotánál fogva a fizetőképes gonosznak értékesíti a jófiút, mint A maszkban a rovatától megfosztott újságírónő, vagy A kismenő Winona Ryder által megformált megélhetési firkászcafkája teszi.

Winona Ryder és Adam Sandler 'A kismenő'' című filmben

AFP

No, igen, valamiből élni kell. Ha másként nem sikerül, egészen vad és irreális hírek közléséből (ahogy az Elbaltázott nászéjszaka című Thomas Schlamme-vígjátékban „írja” a filmben idézett Weekly World News: madarat szült a terhes férfi). Vagy hazudni és kreálni kell a híreket, mint a valós történéseken alapuló A hazugsággyáros című Bill Ray-filmben történik. És – a világbékét tekintve – a legsúlyosabb esetben: annyira frissnek kell lenni, hogy ehhez a történéseket magunknak kell generálni, még ha ez ártatlan áldozatokat, háborúkat is követel, mert így biztosan ott vagyunk, ahol a dolgok történnek (A Holnap markában című James Bond-moziban már maga a média a fő-gonosz).

Elbaltázott nászéjszaka

AFP

Persze, némely „látnok” – például: Orson Welles – jó előre sejtette, mi fog itt történni. Az újságírói naivitás-ártatlanság megléte és elvesztése közötti átmenetet képviselte az 1941-es Aranypolgár című filmje, amiben a hatalmassá nőtt médiacézár (Welles) életét és „rózsabimbó-titkát” göngyölíti fel a mezei újdondász. És hogy a média tényleg mindenható, arról tanúskodik Welles 1938-as híres-hírhedt rádiós akciója (ma mediahacknek mondanánk), amikor is a CBS országos rádiófrekvenciáján olyan hitelesre sikeredett H. G. Wells Világok harca című sci-fi regényének éteri adaptációja, hogy a komplett Amerikai Egyesült Államok halálra vált, hogy tényleg itt vannak a földönkívüliek. Hallgatók milliói hitték valóságnak az agresszív marslakók invázióját, s a kontinensnyi ország számos pontján kitört a pánik, és menekülőre fogták.

Megfigyelhető, az Óperencián-túli nemzet-, ország- és világmentők két meghatározó, kettős én-tudatú ikonjának, Szupermennek és Pókembernek a világi, nem szuperhősi képességű fele újságíró, de Batman mellett is ott sündörög a sajtó, például a Tim Burton rendezte 1989-es Batman fotóriporter-nője (Kim Basinger) személyében.

Kim Basinger a ''Batman'' című filmben

AFP

De Amerika még igyekszik hinni az újságíróiban. Alan J. Pakula sokat hivatkozott, 1976-os, valódi eseményeken nyugvó alapfilmjében (Az elnök emberei) a The Washington Post zsurnalisztái felgöngyölítik a Watergate-botrányba szédülő Richard Nixon elnök és stábja piszkos ügyeit. S ezzel meg is buktatják (először a modernkori történelemben) a Fehér Ház urát. Ennek egyfajta naiv továbbélése Ron Howardnak a 2009-es Oscaron a legjobb film díjára jelölt Frost/Nixon című filmje, és ide sorolható Kevin Macdonald-opusa is, A dolgok állása is. 

Ebben a múltvilági habitusú sajtós, még ha ír whiskytől reszelősen-borostásan, kissé öregesen elnehezülve is, de fokozatosan felpörögve ráharap az országos politikai botrányra. Nyomozásában egy blogíró, feltörekvő tollforgató is segíti először szerkesztői kényszerítésből – aztán munkaszerelemből. Nem egymásba szerelmesek: az igazságba. Ők most A hírek szerelmesei (anno Michelle Pfeiffer és Robert Redford volt).

Michelle Pfeiffer és Robert Redford

AFP

Ebben a filmben még elhangzik, hogy a kézbe fogható (a nyomtatott) sajtó az igazi, de már ott sem hisszük el igazán. A hálózat csapdájában már egyértelműen megmutatta, hogy a XXI. század a virtualitásé. Az emberek minden adata – legalábbis a fejlett országokban – a hálózatra kerül, az ügyes (és rossz szándékú) illetéktelenek számára hozzáférhető (mindent a gépek irányítanak: lásd legutóbb: Sasszem; azaz a Terminator-sagabeli „Skynet-félelem” nem egészen alaptalan), így az újságírás, a média súlypontja is áthelyeződik elektronikus, virtuális irányba.

Magyarországon alapjaiban más a helyzet. Itt kávéházi, folyosói újságírás van, a tényfeltáró-oknyomozó fajának nincsen nagy hagyománya, így mozgóképen sem. (Történtek ugyan kósza kísérletek, például Vajda László és Székely István 1936-os Szenzáció című filmje Kabos Gyulával és Makláry Zoltánnal, de a magyar filmkészítők nem láttak nagy sztorit a sajtómunkásokban.) Mi inkább riportban, szociográfiában vagyunk otthonosak a (dokumentum-) filmeken is, gondolhatunk akár Ember Judit (Pócspetri), vagy Almási Tamás ez irányú munkásságára (Sejtjeink).

Igaz, az utóbbi időben, mintha szélesedne a paletta, amit Ragályi Elemér 2007-es kvázi oknyomozó játékfilmje, a Nincs kegyelem és a teljesen eltérő jellegű, habitusú és célközönségű 9 és ½ randi (2008, rendező: Sas Tamás) megszületése fémjelez.

De jellemző az is, hogy a magyar újságíró filmes ábrázolásában gyakorta jellemtelen, gerinctelen, ellenszenves alak, Makk Károly Így, ahogy vagytok című 2010-es filmjében a Fenyő Iván játszotta kisvárosi firkász addig pattog – nem az igazságért, hanem a neki járó baksisért –, míg meg nem üti a bokáját (szó szerint), és nem betonozzák be.

''Így, ahogy vagytok'' - Makk Károly rendező köszönetet mond a mű készítésében részt vevőknek a 41. Magyar Filmszemlén

MTI / Szigetváry Zsolt

No, igen, mondják, kis ország, kis film. Az újságírós mozikat – ha naivak, ha nem, ha a nyomtatott sajtó, ha az elektronikus mellett törnek lándzsát – hagyjuk az amerikaiakra. Pénzük is van rá – meg értenek is hozzá.