Nem tini vagy fiatal felnőtt, csőgatyás indie-sztárok, nem parti-harcosok, nem experimentális elektronisták, nem egydalos-egylemezes csodák vagy titkos zsenik a kétezres évek szegmentált-fragmentált blogszabdalt miniszíntereiről. Középkorú, gyűrött arcú, zakós negyvenes pasik, akik mégsem unalmas könnyűzenét, dadrockot, hanem lélegző, finom, néhol harapósabb, de mindenképpen érzékeny és okos art popot csinálnak, immár közel két évtizede (vagy ha a zenekar 1991-es megalakulását vesszük, annál is régebb óta).

A manchesteri Elbow a kilencvenes évek elején alakult a közép-angliai iparvárosban, melynek könnyűzenei hagyományát elég, ha csak néhány névvel írjuk körbe: Joy Division, New Order, The Smiths, Stone Roses, Happy Mondays, Oasis.

Lépésről-lépésre haladtak s úgy váltak valóban népszerűvé, hogy menet közben nem kötöttek béna kompromisszumokat, ráadásul lemezről-lemezre egyre jobbak lettek (csak úgy mint manchesteri ikercsillaguk, a hasonlóan nagyszerű, 2010 óta egyébként szünetelő Doves).

Zenei hatásaik, a kései Talk Talk kísérletező világa, a Leonard Cohen-féle melankólia, a Radiohead-iskola és a Peter Gabriel-féle Genesis-univerzum úgy értek össze, hogy az Elbow mércéje ma (sőt: jó ideje) már kizárólag önmaga, zenéje több és más, mint lemezpolcaik kitüntetett elemeinek összessége.

Guy Garvey énekes-dalszerző és kvintettje egy nagyigényű popalbummal mutatkozott be 2001-ben (Asleep On The Back), aztán két évvel később egy, még az elődjénél is erősebb lemez következett (Cast Of Thousands), majd 2005-ben még egy hasonló színvonalú (Leaders Of The Free World).

Az Elbow pályafutásának eddigi csúcspontját a 2008-ban megjelent The Seldom Seen Kid hozta el: ez a lemez, egész pontosan az album One Day Like This című slágere faragott az addig is népszerű zenekarból országos sztárt és globálisan is jól ismert együttest. A dal felbukkant a brit Big Brotherben, de játszották focimeccshez és esküvőn is, a Ground For Divorce című számmal együtt elnyerte a brit dalszerzők Ivor Novello díját.

A nagylemez, mely a zenekar addigi legerősebb toplistás teljesítményét produkálta, megkapta a legjobb brit és ír albumnak járó elismerést, a Mercury Prize-t, a zenekar pedig a legjobb brit együttes lett a 2009-es BRIT Awardson. Ami pedig legalább ekkora dolog, az Elbow nem hullott porba az elvárások súlya alatt és nem is lett unalmas és fókuszvesztett mainstream rockzenekar; legutóbbi nagylemezük, a 2011-es Build A Rocket Boys! a megszokott, humánumtól túlcsorduló, finom és részletgazdag, egy-egy ponton karcos, néhol lassan kibomló dalok gyűjteménye - sőt, talán még személyesebb, szellősebb és lebegősebb is, mint elődje. Íme, egy zenekar, mely képes művészi lenni és az emberek hangján szólni.

Az Elbow, mely az elmúlt nagyjából 24 hónapban írt zenét a londoni olimpiához (First Steps), fellépett a sport-világesemény záróünnepségén (két dalt, az Open Armst és természetesen a One Day Like This-t adták elő), kiadott egy ritkasággyűjteményt (Dead In The Boat, 2012) és egy koncertalbum-DVD-kombót (Live At Jodrell Bank, 2013), 2011 nyara óta dolgozik új nagylemezének anyagán.

A felvételek 2012 novemberében kezdődtek Peter Gabriel Real World nevű híres-neves stúdiójában (hol máshol?), majd a zenekar saját manchesteri stúdiójában, a Blueprintben folytatódtak. "Fura és új dolgokkal kísérletezünk" - nyilatkozta akkoriban a zenekar basszusgitárosa, Pete Turner. Az idén 40 éves Guy Garvey időközben hosszabb időt töltött el New Yorkban, s szakított író-novellista barátnőjével, Emma Jane Unsworth-szel, s ezek az események még személyesebb irányba terelték a The Take Off And Landing Of Everything című új Elbow-albumot.

Az eddigi Elbow-lemezek is meglehetősen személyesek voltak. Garvey, ez a mackós kocsmafilozófus, ez a whiskey-barát humanista, aki képes modoroskodás nélkül is megható és mély lenni, többnyire elveszett és még meglévő barátokról, a közösség erejéről, az otthonról és a múló időről (többek közt a fenyegető midlife-crisisról), meg persze a szeretetről és a szerelemről énekel újra és újra - sok pasztellszínnel és rengeteg finom humorral.

Ami pedig a zenét illeti, az Elbow az évek alatt elnyert arénatöltő státusz ellenére sem lett személytelen és vulgárisan fogalmazó stadionrock-együttes, s arra sem feszült rá, hogy egy újabb One Day Like This-t izzadjon ki magából. Mi több: az új nagylemez tovább viszi az előző album finoman és gondosan hangszerelt, apró zenei elemekből, gesztusokból és fordulatokból, a hangsúlyos pontokon pedig karcosabb dinamikai váltásokból egymásra épülő világát - úgy tűnik, Garvey-ék minél sikeresebbek, annál inkább vigyáznak arra, hogy el ne vesszen eredendő lényegük.