Lengyelország a 80-as években, üres polcok az üzletekben, szájból lógó cigaretták, otthonkák és olcsó pongyolák – szocreál a javából. Pedig Lengyelország nem csak ez volt. Virágzó kulturális élet, nemzetközi jazzfesztiválok, kiváló színházak. Igaz, Andrzej Wajda filmjének nem ez a tárgya, de valahol azért a háttérben ott húzódhatott volna meg mindez, vagy valahogy tudnunk kellene erről is.

Gdansk, a hajógyár, a munkások világa más közeg. Kimaradó áramszolgáltatás, rendszeres munkaleállások, a dolgozók semmibe vétele, plusz ingyenmunkák, alacsony bérek, szegénység – és felmerült a keleten ismeretlen munkás jog, a sztrájk lehetősége. Walesa munkavédelmis, majd szakszervezetis volt, hozzá fordultak kollégái ügyes-bajos dolgaikkal. Talán ez volt az a sarkalatos pont, ahol megfordult Kelet-Európa történelme.

Az egyenes gerincű villanyszerelőnek a film forgatókönyve szerint még elképzelése sincs arról, mit is akar. Egyfajta szókimondó bátor renitensként, vagy öntudatos munkásként éli a megfigyeltek, a néha rendőrségre kísértek, a lehallgatottak és a majdnem beszervezettek életét. A beszervezés pengeélen táncoló kérdése itt is felmerül, hiszen a pár napos fogságok után ezt-azt aláírattak ott is az emberrel. Különösen olyannal, akit az éppen várandós felesége várja haza. (Walesáéknál ez sűrűn előfordult, hiszen nyolc gyerekük született.)

Ekkor még a legegyszerűbb alapkérdések merülnek fel: kaja vagy szabadság, Később törvényszerűen a „meddig menjünk el?” a kérdés. A kezdeti követelések, mint egy kirúgott dolgozó visszavétele, vagy a béremelés, illetve ezek teljesülése után az események öntörvényűen és törvényszerűen haladnak előre, beindul a gépezet (ismerjük ezt már a francia forradalom óta). Dagad a sztrájkmozgalom előbb Gdanskban, majd országszerte. Felmerül a szabad választás kérdése, az értelmiség bevonása. Jaruzelsky bevezeti a hadi állapotot. Walesát internálják.

Innen vezet az út egészen a Nobel békedíjig, vagy odáig, amikor Walesa 1989-ben az amerikai kongresszus előtt elmondja híres beszédét, amely így indul: „Mi, az emberek…”, és a kongresszus, tanult, jólfésült, soha semmit nem nélkülöző tagjai felállva tapsolnak. Az amerikai alkotmányból szólt az idézet, de ilyen hitelesen talán még soha. Ez a film zárójelenete, igazi archív felvétel. És a film talán legjobb snittje. Walesa szemében ott az a csillogás, mely csak az ilyen sorsokhoz kapcsolódik. Nincs az a színész, aki így tudná hozni.

A márványember és  A vasember után Wajda trilógiájának harmadik felvonása a Walesa-film. Archív és a játékfilmes jelenetek váltogatják egymást, melyeket az állandóan visszatérő jelenetsor köt össze. Walesa az ismert olasz újságírónő, Oriana Fallaci mikrofonja előtt mesél a múltról.  25 év elteltével olyan, mintha Wajda is kicsit távolról szemlélné a megélt történelmet. A film közepén hangzott talán el először például az elvtárs kifejezés. Társai végig szinte arctalanok, alig-alig tudunk meg róluk valamit. A feleség, Danuta az, aki kicsit ki tud lépni a két dimenzióból és kitartó, szeretetet adó karakterével hozza a csak néha vitatkozó, aggódó társat. Olyat, aki sorra szüli a gyerekeket miközben még a Nobel-díj átvételét is vállalja. Tudja, ki a férje. Olyan ember, aki kezdetben szemetes konténereken szónokolt, és íme…

Andrzej Wajda szereti és elfogult Walesával, állítják a film méltatói valahol. Így lehet. Ha csak átfutjuk a Szolidaritás alapítójának életrajzát, láthatjuk, Walesa nagyobb formátumú hős volt, mint azt a filmből megtudhatja a néző. A gyári munkásból államfői posztig feljutó ember karaktere, figurája semmiképpen sem lehet egyszerű, pusztán kétdimenziós. Gondolataiból, gondolkodásából keveset tudunk meg. A filmben a valós történet a szenzációs, az, amiből Janusz Glowacki megírta a forgatókönyvet.

A film végig - enyhén szólva is - szőrmentén bánik a véres helyzetekkel, vagy inkább kerüli azokat, éppúgy, mint Walesa börtönben töltött idejének ábrázolását.  Wajda úgy érezte, el kell készítenie ezt a filmet, hiszen barátja, Walesa megítélése a közelmúltban már közelről sem egyértelmű. Andrzej Wajda elkötelezett híve Walesának – és lehet, hogy jobb lett volna, ha nem az. És nem azért mert elfogultságában jobbat mutatott, hanem – nagyon valószínű, hogy épp ez az elkötelezettség, ez a finomkodás nem hiányzott Walesának. A politikus személye ezt biztosan nem igényelte.

Mégis olyan film ez, melyet meg kell nézni, valahogy oda láncol. Még néznénk. Ez ilyen volt? Szinte utópiának tűnik ma már, hogy ez a régió közelmúltja, hogy valóban ez a történelmünk. Persze, a mai Kelet-Közép Európa képe 25 év múlva minimum furcsa lesz szintén.

Ezek után kedvet kaptam megnézni egy igazi jó dokumentumfilmet Lech Walesáról.