André Libik filmje, a Goebbels, a csábító 27 évvel ezelőtt készült, de ahogy a rendező fogalmaz, „semmit sem vesztett aktualitásából.” A MÚOSZ-ban tartott vetítés előtt a rendező viccesen megjegyezi, hogy a filmben megjelenő szereplők valóságos – és ma élő – személyekkel való mindennemű hasonlósága pusztán a véletlen műve.  Tegyük félre a logikai bukfencet és eresszük el a fülünk mellett az aktuálpolitikai áthallást, hiszen a film ennél húsbavágóbb témát boncolgat.

„Egy vézna, dongalábú, apró termetű ember egy fanatikus ember csontos arcával”

A filmben gyors egymásutánban váltják egymást a korabeli fekete-fehér filmkockák vérfagyasztó élességükkel, és a megszólalók: ellenzéki újságírók, a miniszter titkárnői, egy bukott rendszer mellékszereplői. Stéphane Roussel, német újságírónő visszatekintve úgy véli, nagyon tévedtek Goebbelsszel kapcsolatban. Kinevették a túlbuzgó, mindenáron zsurnaliszta babérokra törni akaró férfit, és lám, mi lett belőle. „Óriás, egy törpe bőrében.” Már ha Joseph Goebbels nevét bármilyen kontextusban az óriási jelzővel lehet illetni. Goebbels, ahogy az újságírónő fogalmaz nagyon jó eladó lehetett volna karizmatikus fellépésével. Sőt, az is volt, de csak egy dolgot árult, azt viszont nagyon sikeresen: a nemzeti szocializmust.

Joseph Goebbels

AFP / DPA

Azt viszont nem tudjuk meg, hogy jutott egy agyoniskolázott, intelligens férfi odáig, hogy egy országot vezényeljen a vesztébe, a fanatikus „mester” nyomában. Mi több, őszintén higgyen is benne, bár, ahogy azt volt titkárnői fogalmazzák meg, Goebbels a szíve mélyén tudta, hogy ez egy vesztett harc. Ahogy a Harmadik Birodalom struktúrájának sem az ellenségkeresés, a zsidógyűlölet az egyedüli - bár nagyon fontos és hangsúlyos- része, úgy Goebbels indítékai is összetettebbek ennél.

Persze arra is hamar talált indokot, mert az ő értelmezésében a lapok tulajdonosaiként és szerkesztőiként ők akadályozták meg abban, hogy újságíró legyen. Közrejátszhatott a testi deformáltsága, (kisbaba korában beszorult a lába a kiságyba, amikor anyja túl durván akarta kiemelni) a kisebbségi komplexussal küzdő ember bizonyítási és hatalomvágya is, de Goebbels megértéshez a film legerősebb állítása vihet közelebb: a fanatikus csodálattal fűszerezett, végtelen megfelelési vágya, ami a Führerhez fűzte.

Képtelenségek mantrázója

Az emberhez, aki életében először felismerte a tehetségét és szabad kezet adott neki arra, hogy ő lehessen az, aki az ideológiához kialakítja a díszletet, leegyszerűsíti az üzenetet, és biztosítja annak minden felületén megjelenő, következetes ismételgetését. Miközben – filmbolondként a német játékfilm-ipar fellendítésével - szórakoztatja is a népet, hogy utána a háborús retorikát is könnyebben lenyomhassa a torkukon.

Goebbels a film tanúsága szerint legjobban talán arra vágyott, hogy Hitler annak lássa, aminek ő érezte magát a Führer bűvkörében: minden kétségen felüli, hívő tanítványnak. Akár sikerült neki, akár nem, az biztos, hogy Hitler látott benne valamit, hiszen ahogy saját maga fogalmazta meg, „Goebbels az a mennyiségű képtelenség, amit egy óra alatt el lehet mondani.”

A képtelenségekhez gyártott színfal pedig valóban grandiózus a jól ismert óriási zászlókkal, rajtuk a 20. század rettegett szimbólumával, a buggyos nadrágokkal és fényesre suvickolt, csattogó csizmákkal, a lendülő karokkal és a szűnni nem akaró, felfoghatatlan tömeghisztériával, amit ez az ember, Hitlerrel karöltve ki tudott váltani.

Goebbels mellett mégis mindenki közömbösnek, unottnak, vagy egyenesen árulónak tűnik: nem csodálják eléggé a Führert. Nem elég lelkesek. A nagygyűlésen felszólaló Goebbels mögött ülő, kopaszodó, szemüveges férfiben sűrűsödik minden, ki nem mondott, rejtőzködő kétség: a miniszter egy szarkasztikus, látszólag félvállról tett, mégis határozott fenyegetését követően összekuporodó, fejét vakargató ember képében.

Háborús retorika, és ami mögötte van - vagy nincs

André Libik, a rendező elmondta, bár őszintén reméli, hogy ez a filmben nem észrevehető, de minél mélyebbre ásott Goebbels életében és értette meg motivációit, egyre inkább érzett valamilyen elkerülhetetlen szimpátiát iránta. Persze nincs indok, ami felmenthetné a propagandaminisztert, ez nem is célja Libiknek. Ugyanakkor, ahogy arra Gábor Dénes filmrendező és Karsai László történész is rámutatott, a film hagy némi hiányérzetet maga után.

Csak a zsidógyűlölete és csak a Hitler felé irányuló bálványozása még nem magyarázza meg, miért radikalizálódott ennyire a nemzeti szocializmusból leginkább a szocializmus résszel szimpatizáló Goebbels. Nem tudjuk meg, mi vezeti őt odáig, hogy egy pszichológiailag gondosan felépített, háborúra hangoló retorikát dolgozzon ki, ahol karácsony közeledtével katonai játékokkal ajándékozzák meg a gyerekeket és ahol az állandó meneteléssel szoktatnak a háború szörnyű zajára.

Leegyszerűsítő lenne őt a birodalom gyakorlatilag második embereként egyszerű "rábeszélőgépnek" titulálni, de Karsai László szerint a zsidók, a holokauszt és a második világháború nélkül Goebbelsből csak egy antikommunista, nacionalista, háborúpárti és kicsit radikális ember képe rajzolódik ki, amilyet már sokat láttunk. És még egy kicsit több: egy elvakult ember lázas gyűlölete és kényszeres megfelelni vágyása, akinek színpadias gesztikulációja, hol higgadt, hol szarkasztikus beszédmódja, hol merev, hol mesterkélten laza testtartása tudatokat volt képes átalakítani.