Márquezt 87 évesen, súlyos betegeskedés után csütörtökön érte a halál Mexikóban.

Egy mexikói lap hétfőn azt írta, hogy az írónál kiújult a nyirokcsomórák, amellyel 1999-ben már kezelték, és átterjedt más szerveire, többek közt a tüdejére és a májára is. A kolumbiai elnök ezt cáfolni igyekezett, azt állítva, hogy tüdőgyulladása van Márqueznek, amit kordában tartanak. Családja kedden közleményben még azt írta, hogy a nemrég nyolc napig kórházban kezelt Márquez állapota jelenleg stabil, de egészsége törékeny.

Gabriel García Márquez 1982-ben kapta Nobel-díját. Művei közül a legismertebb a Száz év magány című regénye, amely több mint 50 millió példányban kelt el, és legalább 25 nyelvre fordították le. Márquezt széles körben a legnépszerűbb spanyol nyelvű írónak tartják a 17. században élt Miguel de Cervantes – a Don Quijote szerzője – óta. Irodalmárok, kritikusok Mark Twainnel és Charles Dickensszel említik egy lapon.

MTI/EPA/Mario Guzmán

"Gabo", ahogy sokan szólították, a banánültetvényeiről híres Aracatacában született. A bogotái egyetem jogi karán tanult, illetve inkább olcsó kávéházakban múlatta idejét, olvasott és írt, majd 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött.

Első regényét, A söpredéket barátai adatták ki 1954-ben, miközben ő Rómában az olasz filmművészetet tanulmányozta. Márquez bebarangolta Európát, Magyarországot is felkereste, majd egy ideig Párizsban élt, itt született az Ezredes úrnak nincs, aki írjon című regénye. 1956-ban hazatért, feleségül vette gyermekkori szerelmét, és két fia született. A család szinte állandóan úton volt: Márquez a kubai Prensa Latina hírügynökség munkatársaként Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott, ott készült világhírű regénye, a Száz év magány is.

Egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magány a Buendía család misztikus, csodás története, az úgynevezett mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott, pillanatok alatt szétkapkodták, több tucat nyelvre lefordították, díjak özönével jutalmazták.

Márquez egy ideig Spanyolországban, majd a hetvenes évek végétől ismét Mexikóban élt, és egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye.

1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint "regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait". Ebben az évben publikálta A guajáva illata című regényét.

Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. 1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, azóta kissé visszavonultabban él. Az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben memoárja jelent meg Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete látott napvilágot. Több művét is (Szerelem a kolera idején, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Bánatos kurváim emlékezete, A szerelemről és más démonokról) megfilmesítették.

2009-ben ügynöke bejelentése nyomán felröppent a hír: García Márquez halálos beteg, nem ír és nem publikál többé, búcsúlevelét az interneten is közölték. Az író a maga heves, déli temperamentumával cáfolta a híreszteléseket, és "mást sem csinálok, mint írok" kijelentésével próbálta nyugtatni az érte és művészetéért aggódó publikumot.