Kétségtelen, hogy az Egri csillagok, az Ida regénye és a Láthatatlan ember írója a magyar irodalom egyik legrejtélyesebb figurája. Már életében számos legenda, pletyka, furcsa híresztelés terjengett a „nőgyülölő” egri remetéről, aki buján virágzó, egzotikus állat- és növényfajokat rejtő kertjébe zárkózva folytatta sötét üzelmeit. A migrénes, magának való hobbikertész írót még saját fiai sem zavarhatták munka közben, előlük ugyanúgy takargatta munkáját, mint a publikumtól.

A „Láthatatlan ember” körüli mendemondák azonban csak akkor szabadultak el igazán, amikor 1920-ban a Nép című lapban a következő sorok jelentek meg egy Gárdonyinál tett látogatás után: „Már szedelőzködtünk, amikor egy kínai írással telejegyzett puha füzetet tett elénk: a naplója volt. Az első pillanatban azt hittük, valaki kínai nyelvre fordította, de Gárdonyi csakhamar felvilágosított arról, hogy nem kínai, hanem az ő külön írása, és azt rajta kívül ember elolvasni nem tudja...”

Részlet a Titkosnaplóból – és a fordítás

„Gratulálok, ha megfejtened sikerült. A magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia.”

A szfinx első áldozatai

A cikk megjelenése után azonnal elindultak a találgatások: vajon milyen sötét gondolatokat titkolhat az író, ha elrejtésükre még külön írásmódot is képes volt kifejleszteni? Gárdonyi 1922-ben bekövetkezett halálakor fiai úgy vélték, az író által „Tibetian Grammar”-nek nevezett írás valóban tibeti nyelven született. Miután a családtagok és a közeli barátok megfejtési kísérletei végképp kudarcot vallottak, a  fiúk kijelentették: édesapjuk az írás kulcsát magával vitte a sírba.

Gárdonyi idősebbik fia valóban mindent megtett azért, hogy a napló titkát örök homály fedje: a Titkosnaplót számos Gárdonyi-kézirattal együtt gondosan elrejtette. Nem véletlenül élt sokáig a közhiedelemben, hogy a Titkosnapló a második világháború forgatagában végképp elveszett.

Egy bizonyos László János az Egri Vármúzeum által megőrzött néhány naplórészletből kiindulva kezdett újabb megfejtési kísérletbe, ami végül a magyar irodalomkutatás egyik legnagyobb baklövése lett. Az Irodalomtörténet című szaklapban publikált 1955-ös tanulmányában a Titkosnapló alapján egy félőrült Gárdonyi képét festette le, és a titkosírás gyakorlatát az író okkultizmusáról szóló mesékkel hozta összefüggésbe.

László János nem csupán a titkait féltő fantaszta, hanem a józan eszét vesztett, ópiumos-morfiumos lázálomban égő, éjszakai spiritiszta szeánszoknak hódoló Gárdonyi alakját vélte fölfedezni a titkosírással rögzített, számára zavaros szóhalmaznak tűnő műben. A kutató alapvető tévedését az okozta, hogy a Titkosnaplóban sok ezer, egymástól különböző jelcsoportot tételezett fel, továbbá azt, hogy Gárdonyi mindent megtett az írás elolvashatatlansága érdekében.

Gratulálunk szerencsés megfejtőinknek!

A László János „megfejtésének” revíziója még tíz évig váratott magára. 1965-ben a Tibetian Grammar története új lendületet vett, amikor Gárdonyi Sándor hagyatékából fiókszámra kerültek elő az eltűntnek vélt Gárdonyi-füzetek. Miután az Egri Vármúzeum begyűjtötte a kéziratokat, pályázatot írt ki a titkosírás megfejtésére.

Nyomokban székely-magyar rovásírást tartalmaz

Gilicze Gábor lapunknak elárulta, hogy Gárdonyi a titkosírás kialakításakor alapvetően a latin betűs írást használta, a balról-jobbra tartó irásirány, továbbá az s és az sz betűk a székely-magyar rovásírásból származnak. Sajátos írásmódjához a kézírásos vagy a nyomtatott betűformák egy-egy karakterisztikus részét alkalmazta. Betűrendszerét lényegében pont-vonal-körív elemekből, illetve ezek dőlésszög szerinti kombinációiból komponálta.

Az író azonban nem érte be ennyivel: számos más apró trükkel meg kellett küzdeniük a kódfejtőknek. Gilicze szerint „a betűrejtvény” megfejtésén túl a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy „Gárdonyi a rendszert egy 2 cm vastagságú írásszalaggá fejlesztette, amelyben egyszerre kapcsolta függőlegesen és vízszintesen egymáshoz az írásjeleket, így a betűjelek a legváltozatosabb alakzatokká tömörülhettek”.

Vajon mit titkolt az író?

Gárdonyinak valószínűleg több oka is lehetett a titkosírás kialakítására. A Gárdonyi-kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy a titkosírás kifejlesztése és az emberkerülő, bogaras, szabadkőműves Gárdonyi-kép kialakulása egybeesik az író 1906-tól haláláig tartó csendes, visszavonult, önátértékelő korszakával. Az író ekkorra a különleges kerttel körülvett egri remetelakban végre megtalálta az egyéniségéhez és az alkotáshoz tökéletesen illő életteret, ahol végre volt ideje az elmélyült gondolkodásra.

Az alkotóműhely mások elől elzárt szentélyt, az írás pedig komoly nyelvtudományi munkát jelentett számára. Egyáltalán nem volt antiszociális: kiterjedt levelezést folytatott, és szívesen fogadott vendégeket, egyszerűen nem szerette, ha megzavarták munka közben. Ennek a magatartásnak az eredménye titkosírása is. Gárdonyi megfontolt, filozofikus alkatánál fogva elképzelhető, hogy főként az átgondolásra, a kiforrásra váró gondolatait jegyezte le titkosírással.

A Tibetian Grammar ugyanígy összefüggésbe hozható Gárdonyi játékos, tréfás alaptermészetével is. A verhetetlen sakkjátékos hírében álló író nagyon szerette a titkokat: számára az élet, az írás, az alkotás is hatalmas, megfejtésre váró misztérium volt. Valószínűleg számára a titkosírás, és maga az írás is ezt a célt szolgálta.

Mi áll a naplókban?

Az 1906 és 1922 között, Gárdonyi haláláig íródott, közel 1100 gépelt oldalnyi Titkosnaplón keresztül az író a magyar nyelv elzárt szent városát kereste. Ezt kutatta titkosírással született Morfiumcseppek című füves könyvében, és az írói mesterséggel kapcsolatban hasznos tanácsokat adó Mesterkönyvében is.

A Titkosnapló része a Provebs című igekötő gyűjtemény, az Alaktár című nyelvtankönyv, továbbá a jegyzeteit tartalmazó, írói naplószerű Főkönyv is, valamint az 1915-1922 között született Napló és a Filozófiai jegyzetek is. A titkosírással készült Egyiptomi szeletek pedig magáról a Gárdonyi-titkosírásról értekezik.

Gárdonyi az ihlet, a művészet és az életbölcsesség forrását egy Tibetben virágzó aranyalmafa képében képzelte el, amelynek gyümölcsét csak a kiválasztottak ízlelhetik meg. 1974-ben az olvasóközönség is kaphatott egy kis szeletet az aranyalmából a Titkosnapló című néhány kikódolt naplórészletet közlő kötetnek köszönhetően. Majd az aranyalma rejtélyes módon ismét elgurult, és az elmúlt négy évtizedben a titkosírásos kézirat többi része valamiért kikódolatlanul az Egri Vármúzeumban pihent.

Azonban négy évtized után a Helikon Kiadó ismét a titokzatos kézirat és az elfeledett bölcsesség nyomába eredt. A kiadó megbízásából Gilicze Gábor az Egri Vármúzeum által beszkennelt összes szövegrészletet „lefordította”, hogy végre bárki bepillantást nyerhessen Gárdonyi titkos világába, és a magyar nyelv elzárt Tibetjébe. A hiánypótló Titkosnapló sorozat első, A természet kalendáriuma című kötete az idei ünnepi könyvhétre jelenik meg.