„Sehol máshol nem anyáznak engem, csak Magyarországon” – jelentette ki Esterházy Péter a Vasárnapi Híreknek adott interjúban. Az író úgy véli, hogy „eltekintve a nettó pecsenyekacsás-kedvezményezettektől”, nincs komoly értelmiségi, akinek ínyére volna az a fajta ma jellemző kultúrpolitika, amelyben „nem kell bevezetni a tilt-tűrt-támogatott jól csengő t-jeit, elég a megfelelő gazdasági szabályozás, elég a kuratóriumok átrendezése, általában a pénzcsapok leleményes, lényegében ortodox kezelése”. Emlékeztetett arra is, hogy egy korábbi orbáni kulturális ajánlásban még szerepelt, mint aki nem hiányozhat a fideszes könyvespolcról.

Bánkuti András

Korábban egy beszélgetésben Esterházy Gothár Péter Megáll az idő című filmje nyitó jelenetében elhangzottakkal illusztrálta, mire készüljünk: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”. Hogy konkrétan hogyan, arra azonban nincsenek az írónak receptjei. „Valamiféle leleményesség kell. Mindenhez. Ha még derűnk és erőnk is volna mindehhez… Nem belefáradni, nem belenyugodni, nevetni, dolgozni – ha már recept, legyen ilyen gyerekesen fényes.”

Esterházy szerint valóban ragaszkodnunk kell például ahhoz, hogy megadják a tiszteletet a magyaroknak. „De nem Brüsszellel kell kezdenünk, hanem magunkkal, országon belül. Például ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a kormány megadja a tiszteletet az állampolgároknak. Mert ebben a mostani olyan válogatós. Szereti ő megmondani, mi hány centi, ki igen, ki nem, ki nincs.”

Azt is kifejti a Kossuth-díjas író, hogy szerinte nincs manapság keresztény politikai párt sem Magyarországon, sem másutt Európában. „Tiltakozni is kéne az egyházaknak, klérusnak és híveknek, hogy ilyen vacak, giccses módon akarják (ki)használni a kereszténységet. Az utolsó őszinte szó kereszténységügyben a miniszterelnöki ajakról, az volt, hogy ’Csuhások, térdre!’. Nem értettem egyet vele ebben akkor. Vagy mégis? Hirtelen elbizonytalanodtam.”

A felvilágosodást szeretik ma szitokszóként használni – véli –, a kereszténységet meg varázsszóként. Így ki van üresítve mindkettő, rövid távú politikai, sőt pártpolitikai céloknak alávetve.

Az sima hazugság – fejti ki az író –, amit szeret a rezsim magáról elhitetni, hogy éppenséggel mi adnánk példát Európának. „És ha óvatosan is, de fölismerik a nagyszerű magyar példát. Hol ez a hihetetlen energia és szellemi muníció? Csak tudnék róla. Vagy valaki. De az sem igaz, hogy volna egy makulátlan Európa vagy EU, döntnöke jónak s rossznak.”