„Egy második Caporetto” – hangzott el a 2010-es labdarúgó világbajnokságon Szlovákiától elszenvedett vereség után, amelynek következtében Olaszország nem jutott tovább az egyenes kieséses szakaszba. Ahogy 2014-ben is, az Uruguay ellen elvesztett ki-ki meccs után is.

Caporetto (Kobarid), ez a néhányezres kis szlovén városka a Júliai-Alpok lábánál: az olaszok Mohácsa. Az 1917. október 24. és november 19. közötti csata a modern olasz állam hatalmas történelmi kudarca, szimbolikus jelentőségű veresége.

1917 őszére a keleti hadszíntér lecsendesült, így a Monarchia elszánhatta magát a nagy támadásra, amelyet német tábornok, Otto von Below irányított. A két éve folyó meddő állóháború (tizenegy sikertelen, a frontvonalakat érdemben megváltoztatni nem képes, de Olaszországnak 1,1 millió fős, a Monarchiának félmilliós áldozatot – halottat és sebesültet – követelő) után a megerősített támadó hadsereg és az új, többek közt rohamcsapatok előretörésére épített taktika eredményt hozott. Caporettónál az olasz front összeomlott és a Monarchia hadserege eljutott a Piave folyóig, 40 kilométerre megközelítve Velencét. A harcok áttevődtek olasz területre.

A vereség után az olasz hadsereg közel járt a széteséshez. Vezetését a risorgimento, az olasz egység évében született Armando Diaz, Mussolini leendő első hadügyminisztere vette át Luigi Cadornától, és szervezte újjá. A felfordulás – és a dezertálás – nem csupán a katonák közt volt hatalmas. A biztonságos északi városokat – a támadás Piavénél elakadt – ellepték az elfoglalt területen élők, akiknek mintegy ötöde kelt útra, illetve a katonai logisztikai és adminisztrációs feladatokat ellátók, összesen mintegy 450 ezer ember.

Monicelli filmje, A nagy háború ezekben a hetekben játszódik. A film 1959-ben készült, abban az időszakban, amikor a nagy nemzetközi filmfesztiválokat – mindenekelőtt Cannes-t, Moszkvát és Karlovy Vary-t – elárasztották a második világháborús filmek, amelyek az enyhülés éveiben megteremtették Kelet és Nyugat filmes párbeszédének lehetőségét a világháborús antifasiszta szövetség emlékének felidézésével.

Ebbe az olasz ellenállásról szóló filmekkel Itália is bekapcsolódhatott, Monicelli azonban nem ezen a nyomon haladt – és semmi nem utal arra, hogy akár csak halványan is utalni akart volna Mussolini rendszerére és annak II. világháborús szerepvállalására. Egyetlen elejtett utalás emlékeztet arra, hogy Caporetto és a film elkészülte közt lezajlott egy másik, még véresebb háború.

Az egyik főhős szerelme – egyben az ezred kurtizánja – is a menekülők közé tartozott, csecsemőjét azzal a megjegyzéssel tette fel a szekérre az egyik katona: „Szerencsés, hogy 1916-ban született, sohasem fog háborúzni.” Tudjuk, háborúzott.

Ám a fenti jelenet ellenére Monicelli nem háborúellenes filmet készített. Még úgy se, hogy főhősei mindent megtesznek azért, hogy ne terítsék el őket az ellenség golyói: megvesztegetik az írnokot, átjelentkeznek olyan csapathoz, amely két-három hónapra kiképzésre megy, nem térnek vissza a veszélytelen küldetésből időben a véres ütközetre, vagy éppen küldöncnek jelentkeznek egy másik előtt.

Egy katonatársuknak csak Francesca Bertinin jár az esze. Bertini a világháború kitörése előtti évben vált igazi sztárrá, 1915-ben ő volt a világ legjobban fizetett színésznője: 175 ezer dolláros jövedelmével akkor még az amerikai Mary Pickfordot is lepipálta. Szépsége a férfiak, eleganciája a nők millióinak rajongását eredményezte – de a színésznőbe fülig szerelmes katonát a vesztes csata után már nem érdekelte Bertini régóta várt válaszlevele.

Felmagasztosul, akárcsak a két lógós katona, akik úgy váltak hőssé, hogy arról társaik mit se tudtak: osztrák fogságba esnek, de nem árulják el, a Piave folyó melyik szakaszán készül az a pontonhíd, amelyen a felmentő sereg fog érkezni. Az utánpótlás megérkezik, a rohamot az olaszok visszaverik, és társaik így sóhajtanak fel: „az a két szarházi most is megúszta”. A „két szarházi” azonban holtan fekszik, kivégezték őket.

Túl a hőssé váló, az akarata ellenére megdicsőülő kisember sémáján ez a film az olasz identitásról is szólt. Részben azzal, hogy újraértelmezte Caporettót – nem tagadta el a kudarcot, de a hangsúlyt a helytállásra helyezte. Másrészt azzal, hogy azt is érzékeltette: az olasz nemzet az I. világháború során is közelebb került egymáshoz.

Az egységért anno felülről küzdő szárd-piemonti sereggel előfordult a risorgimento harcaiban, hogy két alakulata egymást lőtte, mert a katonák nem értették a másik szavát. A filmben is van egy jelenet, mikor a két főhős azt hiszi, hogy az erődben olaszok vannak, és csak nagy nehezen hámozza ki a benyomuló osztrák sereg beszédéből, hogy itt nem egy számukra – egymást is leszóló milánói és római számára – érthetetlen olasz tájnyelvről van szó. És bizony az I. világháború idején, több mint fél évszázaddal az Olasz Királyság megalakulása után, a sok-sok helyi, városi és tartományi identitás még messze nem kovácsolódott össze olasszá. A hadsereg északi tisztjei által használt „előre savoyák” kiáltást sem is igen érezhették magukénak.

Olaszország – akárcsak az Osztrák–Magyar Monarchia másik szövetségesből lett ellenfele, Románia, illetve Szerbia – fiatal állam volt. A széttagolt királyságok, hercegségek és Habsburg tartományok halmazából 1861-ben jött létre az egységes olasz királyság – míg a független szerb állam 1878-ban román állam 1881-ben alakult meg. Az egyesítő harcok gerjesztette nagy lelkesedés a század első évtizedére alábbhagyott, a felemás sikerű szomáliai, etiópiai és líbiai gyarmatosító harcok sem jelentettek „nemzeti csodaszert”.

Az újabb mozgósító cél Olaszország számára az összes olasz lakta terület egyesítése lehetett, márpedig ennek útjában a dalmát, az észak-adriai és a dél-tiroli területeket uraló Monarchia, Olaszország addigi szövetségese állt. Ugyanebben a helyzetben volt Románia – amely már 1914 őszén megegyezett Olaszországgal semlegességük, illetve hadba lépésük egyeztetésében –, és persze mindenfajta korábbi szövetség nélkül a háború alapkonfliktusában érintett Szerbia. Ráadásul a három állam teljes nemzetet egyesítő törekvése egymásét is keresztezte.

A világháború elsőszámú olasz hőse – legalábbis a korabeli propagandában – nem az életét kockáztató kisember, nem a pillanat pátoszához felnövő kisember, nem a pár líráért extra kockázatot vállaló, népes családját csekély zsoldjából eltartó közkatona volt, hanem a nyughatatlan költő, Gabrielle D’Annunzio, aki 1915-ben 52 évesen körbejárta az országot, hogy lelkesítő beszédeket mondjon, majd beállt az olasz hadseregbe.

Legemlékezetesebb akcióit Caporetto után tette meg. Ott volt a három torpedóhordozó motorcsónak egyikén, amelyek 1918 februárjában mélyen bejutottak az Monarchia által ellenőrzött Kvarner-öböl egyik Fiume melletti legbelső öblébe, hogy összesen hat torpedót ki is lőjenek a kikötő felé. Bár egyik lövedék sem okozott érdemi kárt, a vakmerő tett alkalmas volt arra, hogy némileg helyrebillentse a caporettói összeomlás után erkölcsileg is szétesett olasz hadsereg morálját. 1918 augusztusában pedig D’Annunzio egy kilenc repülőgépből álló köteléket vezetett Bécs fölé, hogy az antantot és Olaszországot dicsőítő röplapokat zúdítsanak a császárváros lakóira.

Ám Monicellinek nem magányos hősökre volt szüksége, ahhoz, hogy az akkor már az újabb történelmi kataklizmában megviselt olasz lelket ápolja. A Mussolinivel és a fasiszta mozgalommal inkább ellentmondásos viszonyt ápoló költő-hadvezér nem is lett volna elfogadható választás egy ilyen terápiás tragikomédiához 1959-ben.