Ahogy máshol, úgy értelemszerűen a cannes-i filmfesztiválon sincs tuti recept a győzelemre, nincs az az előjel, ami biztos Arany Pálmát jelent. Mégis, az utóbbi két évben a FIPRESCI-díj, vagyis a kritikusok díja ugyanannak a filmnek járt, aki másnap a fődíjat is hazavihette – tavaly a török Téli álomnak, 2013-ban pedig a francia Adéle életének. Ha ez a sorozat idén is folytatódna, az azt jelentené, hogy meglenne az első magyar Arany Pálma-nyertes a fesztivál 68 éves történetében.

Persze babrált már ki velünk elégszer a FIPRESCI-győzelem: legelőször 1981-ben díjaztak a kritikusok magyar filmet, ekkor megosztva kapta az elismerést Szabó István Mephistója – miközben a Pálmát Andrzej Wajda Vasemberének adták –, egy évvel később pedig Makk Károlynak kellett beérnie a kritikusok díjával az Egymásra nézve című filmjéért. Legutóbb, 2008-ban Mundruczó Kornél izgulhatott, miután a Deltáért a FIPRESCI-díjjal jutalmazták – másik három kritikusi díjat nyert filmünk (Gyerekgyilkosságok, Szerencsés Dániel, Pál Adrienn) nem a versenyprogramban indult.

Sok szó esett már arról is, hogy milyen szokatlan a Saul fia versenyprogramba választása, tekintve, hogy elsőfilmről van szó. Az konkrétan 26 éve fordult elő utoljára, hogy elsőfilmes rendező vigye haza az Arany Pálmát: 1989-ban Steven Soderbergh indította be a karrierjét a francia Riviérán, a Szex hazugság, video című debütáló alkotásáért – ugyebár ő később az Oscar-díjig vitte. Enyhén szólva is ritkaságszámba menne, ha Nemes Jeles Lászlónak sikerülne megismételnie Soderbergh eredményét, ezért ne legyünk telhetetlenek, nem csak Arany Pálma van a világon.

Tehát, elméletben a következő díjak valamelyikére van reális esélye a Saul fiának:

• Arany Pálma: Cannes fődíja, mint már írtuk, nem éppen az elsőfilmesek terepe. Már valamennyire befutott rendezők presztízsdíja, a győzelemhez ráadásul nem árt, ha korábban már versenyzett a fesztiválon egy-két filmmel – a nagy vetélytársak pedig ide tartoznak. Még egy magyar film sem nyert Arany Pálmát.
• Nagydíj: tulajdonképpen a második legjobbnak ítélt film kapja, van, hogy sokkal nagyobb utóélete lesz egy itt díjazott filmnek, mint a fődíjasnak. Egyszer kapta magyar film: 1984-ben a Mészáros Márta-féle Napló gyermekeimnek.
• A zsűri díja: afféle vigaszdíj, „úgy éreztük, hogy téged is díjaznunk kell” jelszóval. Háromszor is kaptunk már ilyet, igaz, nem manapság: 1970-ben Gaál István Magasiskolája, egy évre rá a Makk Károly-féle Szerelem, végül 1985-ben a Redl ezredes, Szabó Istvántól.
• Legjobb rendező: itt is szeretik az ismertebb arcokat, és annak ellenére, hogy Nemes Jelest körberajongta a világsajtó az egyedi látásmódjáért, most pont van néhány cannes-i kedvenc, akiknek a filmjük nem lett olyan kiemelkedő, de a rendezésük kifogástalan – Paolo Sorrentinónak (Ifjúság) és Matteo Garronénak (Tale of Tales) például már nagyon érik egy ilyen. Kétszer kapta magyar rendező: 1967-ben Kósa Ferenc a Tízezer napért, 1972-ben pedig Jancsó Miklós a Még kér a népért.

 

• Legjobb férfi alakítás: az elmúlt tíz évben azért ezt is keverték néha az életműdíjjal, de a Saul fia minden kritikájában külön kiemelt Röhrig Gézának most meglehet az a díjazásra csábító bája, hogy ez az első filmszerepe. Igaz, olyanokkal kell versenyeznie, mint az állítólag élete alakítását nyújtó Tim Roth (Chronic), Colin Farrell (The Lobster), Michael Caine és/vagy Harvey Keitel (Ifjúság) vagy a szintén mindenhol kiemelt francia Vincent Lindon (The Measure of Man). Egy színészünk kapott eddig ilyen elismerést: 1964-ben Páger Antal, a Pacsirta főszerepéért.
• Arany Kamera: ez már tényleg csak elmélet, az elsőfilmesek díját ugyanis még soha nem kapta meg olyan, akinek a filmje a versenyprogramban kapott helyet, inkább a párhuzamos szekciókból választanak ki egy tehetséget, mondván, az már elég nagy elismerés, ha elsőfilmesként bejutsz a versenyprogramba. Például 1989-ban, amikor az Arany Pálmát utoljára nyerte elsőfilmes, az Arany Kamera nem Soderbergh-nek, hanem Enyedi Ildikónak ment, Az én XX. századomért – rajta kívül még egy magyar, Erdőss Pál kapott ilyen díjat, 1983-ban, az Adj király katonát! című filmjéért.

Bár sokáig úgy tűnt, kétesélyes lesz a végső győzelemért folytatott harc, a fesztivál utolsó napjai tartogattak még egy-két meglepetést. De haladjunk sorjában. A fesztivál első igazi nagy dobása volt a rögtön a második napon bemutatott Saul fia – a nemzetközi sajtó szabályosan ódákat zengett, csak egy apró válogatás a legnagyobb lapok kritikáiból:

• The Guardian: „Ez bármilyen mércével mérve egy kiemelkedő film lenne, de elsőfilmként még inkább figyelemre méltó”.
• The Hollywood Reporter: „Kimondottan kényelmetlen nézni, de súlyosan és magabiztosan lett összerakva, erős audiovizuális élmény”.
• Variety: „Az eredmény egy olyan hátborzongató ábrázolása a holokausztnak, amilyet még nem láttunk ebben a mozitörténet során sokszor feldolgozott témában”.
• Vulture: „Elsőfilmek ritkán kerülnek a cannes-i versenyprogramba, kivéve, ha kimagaslóan jók. Másfél nappal azután, hogy megnéztem a Saul fiát, még mindig nem tudom kiverni a fejemből”.
• The Wrap: „Most már teljesen egyértelmű: ez a film azért került be a versenyprogramba, mert megérdemli, hogy ott legyen”.

 

Az első vetítés után tehát már joggal lehetett extázisban Nemes Jeles és csapata, de két napra rá már érkezett is az első igazi kihívó, a Todd Haynes (Távol a mennyországtól, I’m Not There, Mildred Pierce) által rendezett Carol. Ebben a filmben minden megvan, ami akár egy Oscar-díjra is esélyes lehet: az ötvenes évek New Yorkjában játszódik, ahol egy fiatal bolti eladólány beleesik az egyik vásárlójába, aki történetesen egy negyven felé közeledő nő. Cate Blanchett és Rooney Mara románcát olyannyira értékelték a kritikusok, hogy a Metacritic oldalán található 10 neves lapból 6 maximális pontszámot adott a filmnek.

Egészen az utolsó versenynapig kellett várni ahhoz, hogy egy harmadik film is beszálljon a csatába, de arra talán még a keleti filmkultúra legnagyobb kedvelői sem tippeltek volna, hogy a tajvani Hsiao-hsien Hou antik wuxiája, azaz harcművészeti hőseposza lesz a nagy végső kihívó. Pedig a Tang-dinasztia idején játszódó Nie yin niang (A bérgyilkos) minden kritikust levett a lábáról – a rendező munkáját egyenesen Stanley Kubrickéhoz, az ő munkásságán belül is a gondosan megkomponált jelenetekkel operáló Barry Lyndonhoz hasonlítják.

Rajtuk kívül igazán két film zavarhat még be, méghozzá két hasonló cipőben járó rendező alkotása – mindketten sikeres hazai filmjeik után készítettek sztárokkal tömött, angol nyelvű alkotást.

A görög Jorgosz Lantimosz a 2011-es Oscar-gálán szerepelt jelöltként Dogtooth című bizarr filmjével, ráadásul ezúttal sem egy hétköznapi ötlettel jelent meg Cannes-ban. The Lobster című új műve egy olyan közeljövőben játszódik, ahol a szingliknek 45 napon belül párt kell találniuk, különben állattá változnak, és mehetnek az erdőbe. Ehhez Colin Farrell, Rachel Weisz, John C. Reilly, Ben Whishaw és Léa Seydoux asszisztáltak, a film viszont nem az a tipikus Arany Pálmára esélyes darab, ahhoz egyesek túl bizarr humorúnak találják, és többen arra is panaszkodtak, hogy a felénél kifullad az eredetisége.

Az olasz Paolo Sorrentino végképp nem ismeretlen a Riviérán – hatodik alkalommal száll versenybe a fődíjért, de még egyik filmjével sem sikerült nyernie, pedig a tavaly előtti A nagy szépség még az Oscar-díjat is elvitte. A 2011-es Helyben vagyunk után most újabb angol nyelvű filmmel próbálkozott, az Ifjúság viszont a fesztivál egyik legmegosztóbb darabja lett. Két nagy öreg művész az Alpoknál pihen egy luxusszállodában, és közben az élet nagy dolgairól (köztük a legnagyobbról, a halálról) elmélkednek – ha valaki, akkor Sorrentino tud ebből az első hallásra unalmasnak tűnő helyzetből kihozni valami varázslatosat, főleg, ha olyanok segítik ebben, mint Michael Caine, Harvey Keitel, Jane Fonda, Rachel Weisz és Paul Dano. Egyesek túl lassúnak és önismétlőnek találták, mások szerint viszont ez Sorrentino egyik legkifinomultabb, legszellemesebb filmje.

Az este 19.50-kor kezdődő ceremónián tehát kiderül, lesz-e végre magyar Arany Pálma-győztes film, vagy ha nem, milyen díjra tartja érdemesnek a Saul fiát a Coen-tesók által vezetett zsűri. Csodára nem érdemes várni, de az mindenesetre elég nagy csalódás lenne, ha a FIPRESCI-díjat és a Chalais-díjat nem követné valamilyen újabb, fontosabb elismerés.

Kritikánk a Saul fiáról

Interjúnk Nemes Jeles László rendezővel