"Én inkább csak megyek a saját fejem után"
Végzősök a színművészetin, egyiküket egy generációs kultfilmből ismerték meg több tízezren, másikuk rövidfilmjei nemzetközi fesztiválokon szerepeltek sikerrel. PÁR excellence című új párosportré-sorozatunkban olyan pályakezdő művészeket mutatunk be, akik "kiváltképp tehetségesek", így generációjuk meghatározó alakjaivá válhatnak a következő években. Ismerjék meg Bach Kata színésznőt és Hartung Attila rendezőt, még a befutásuk előtt!
Bach Kata idén diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Korosztálya egyik nagyreményű színésznőjének tartják. Legtöbben a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című kultfilm kedves BKV-ellenőreként ismerhetik, akibe nem csak a film főszereplője, Áron lett szerelmes, hanem a generáció mozizó fiúegyedeinek jelentős része is.
Nem tudatosan készült színésznek
Bach a Bács-Kiskun megyei Dunapatajon nőtt fel. Nem volt az a típus, akinek már az óvoda középső csoportjában becsípődött, hogy színész szeretne lenni. Ugyan kiskorától kezdve zenélt, néptáncolt, lovagolt, majd később Budapestre, a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára ment továbbtanulni, a tudatos pályaválasztás helyett inkább mindig az lebegett a szeme előtt, hogy kell valamilyen pluszelfoglaltság, ami lefoglalja az energiáit.
Elsőre nem vették fel a Színművészeti Egyetemre, de ennek utólag örül, mert volt egy éve gondolkozni azon, mit is szeretne tényleg az életével kezdeni.
Dolgoztam, nyelvet tanultam, és újraérettségiztem ebben az időszakban. Próbáltam úgy alakítani a körülményeket, hogy bárhogy is legyen, azzal foglalkozhassak majd, amivel szeretnék, és ezt mondjuk az érettségi pontszámok se befolyásolják. Visszajártam a gimibe táncolni, amit mindig nagyon vártam, ez volt a napom fénypontja. Úgy éreztem, ez jelent valamit, és végül szépen letisztázódott bennem, a színház az, ami boldoggá tesz.
"Elfelejtettem, Bach Kata hogyan jár és beszél"
Ehhez képest az egyetemi évek nem voltak könnyűek számára. Egy olyan gimnázium után, ahol a hangsúly folyamatosan a közösségépítésen volt, nagyon furcsának találta, hogy itt nem ültek le, és beszéltek meg mindent egymással. Sőt, egyáltalán nem beszéltek meg semmit. Emellett szinte csak olyanokkal találkozott, akik úgy gondolták, a színésznek a legtöbb esetben az a dolga, hogy csendben maradjon, és csinálja, amit a rendező kér.
Folyamatosan azzal foglalkoztunk, hogyan kell járni, beszélni, míg végül szinte teljesen elfelejtettem, Bach Kata hogyan jár és beszél. Meg kellett tanulni, hogy saját magam eszköze vagyok, hogy tudatosan kell használnom minden egyes négyzetcentiméterét a testemnek. Hogy ez is csak egy szakma, és meglepően sok minden tanulható benne. Hogy hiába neveltek nagyon szabadnak a szüleim, meg kellett tapasztalnom az egyetemen, hogy egy nehezen megalkuvó típus vagyok, és ezt is kordában kell tudnom tartani. Tudatosan használni magam, amihez szigorú önismeret kell.
Voltak mélypontok: amikor lefogyott 48 kilóra, és tele volt kétségekkel, hogy egyáltalán el tudja-e végezni az egyetemet. Elmondása szerint a pokol legmélyebb bugyrait járta meg.
Szerelem, színház
Nagyon sokat segített neki, hogy még az egyetem elején szerelmesek lettek egymásba egy osztálytársával, Tóth Jankóval (Brassai Tóth János – a szerk.). Egymást támogatták, vagy ha éppen nagyon elegük volt, közösen tervezgették, elköltöznek vidékre, és színház helyett inkább állatokat tartanak. Aztán az egyetemen megismerkedett Zsótér Sándor rendezővel, akivel a legjobb pillanatban kezdtek el együtt dolgozni.
A tanárok elejtett félmondatai iskolán kívül is mindig visszacsengtek a füleimben, egy ideig egy egészen torz kép alakult ki bennem saját magamról. De egyszerűen meg kellett tanulnom, hogy mik azok, amiket hasznosítani kell ezekből, és miket kell elengedni, hogy ne bolonduljak bele.
Végül Bodó Viktor hívta a támogatás híján idén leállt Szputnyik Hajózási Társasághoz. Az itt eltöltött idő nagyon sokat jelentett számára, mert azt mondja, úgy működött a társulat, ahogy mindig is képzelte a színház működését. Minden pillanatát élvezte, és olyan kollegák vették körül, akiktől nem csak szakmailag, de emberileg is rengeteget tanult.
Amikor A heilbronni Katica című darabot csináltuk, én kaptam meg Thurneck Kunigunda szerepét. Ez olyan karakter, amit akár Pető Kata is játszhatott volna, aki régebb óta a társulatnál volt, és tapasztaltabb is, mint én. A szereposztás után Kata bement Bodó Viktor irodájába, és én nagyon féltem, hogy hatalmas botrány lesz ebből, de kiderült, csak azt mondta, hogy mivel kisebb szerepe van, és ezért több ideje lesz, szívesen segítene elkészíteni a jelmezeket.
A Szputnyik megszűnése után volt néhány hónap, amikor a levegőben lógott, Eszenyi Enikő azonban elhívta a Vígszínházhoz, szeptembertől itt lesz majd látható az Össztánc című előadásban, illetve a Haramiákban, aminek az egyik főszerepét alakítja majd.
Az angol buldog UFO-t játszott
Hartung Attila eredetileg festőművésznek készült (édesapja Hartung Sándor, az egyik legelismertebb kortárs festő), idén végzett Janisch Attila és Szász János rendezői osztályában a Filmművészetin. Vizsgafilmjei Pekingtől, San Franciscóig több fontosabb fesztivált megjártak. A nácik elől zsidó nőket bújtató orvosról szóló Ischler című rövidfilmjének az egyik szerepét Bach Kata játssza – a rendező szeptemberben kezdi csak az egyetem mesterképzését, de már az első nagyjátékfilmjét tervezi.
A bátyám hét évvel idősebb nálam. Miközben jobbnál jobb filmeket nézett, gyerekként ott ragadtam mellette. Később forgattunk is együtt a kertünkben, ő volt az operatőr, az angol buldogunk is játszott benne, azt hiszem, UFO-t.
Édesapjuk miatt egyértelmű volt, hogy az általános iskola után a családi tradíciót követve mindketten a Kisképzőbe mennek továbbtanulni. Aztán a bátyját, Dávidot felvették operatőr szakra, Attila pedig szinte minden iskolai feladat alkalmával kijárt a testvére forgatásaira.
Azt hiszem, kilencedikes vagy tizedikes voltam, amikor Dávid az egyik osztálytársával visszajött a középiskolánkba egy vizsgafilmet csinálni, én meg mentem nekik statisztálni meg csirkéket pakolni. Utána szinte minden filmjüknél ott voltam "56. emberként", aztán érettségi előtt rájöttem, hogy én rendező akarok lenni, nem pedig festő. Mondjuk, azt hiszem, igazán sosem szerettem festeni.
Ez persze nem volt sima ügy, mert a családban szerették volna, ha valaki továbbviszi a képzős vonalat. De 19 évesen elsőre felvették az egyetemre, ami elég nagy dolognak számít ezen a szakon. Azt meséli, a mai napig visszacseng a fülében, amit az évnyitón Balázs Gábor, az iskola egyik intézetvezetője mondott. Mégpedig, hogy jól jegyezzék meg azt az örömöt, amit akkor éreztek, amikor kiderült, sikerült a felvételijük, mert könnyen lehet, az volt a következő évek, akár évtizedek legboldogabb pillanata.
Sok mindenre rájön az ember egy forgatás közben
Hartung azt mondja, ezeket a mondatokat mostanában értette meg igazán, mert azóta valóban minden sokkal nehezebb lett. Akkor csak az az egy célja volt, hogy felvegyék, most viszont annyi mindenen múlik, hogy az valósul-e meg, amit elképzel.
Van, amikor az előre elképzelt koncepciók nem működnek, de helyette sokkal jobb dolgok születnek a forgatáson. Persze, ennek az ellenkezője is előfordul. De akármi is történik, az ember mindig nagyon felemás érzéssel fejez be egy filmet.
A forgatás folyamatos tanulás, nagyon sok felismerésre menet közben jut az alkotó. Például azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell(ett volna) előkészíteni egy produkciót, vagy hogy bármennyire jól van megírva a forgatókönyv, a színész adja meg azt a pluszt, amitől a film igazán jó lesz. Olyan falak bukkannak elő forgatáskor, amelyekről korábban nem is hallott. Ezért hálás, hogy az egyetemi időben volt alkalma ezekbe beleütközni, amikor még lehet kisérlezetni és felelősség nélkül bátornak lenni. De egyébként is mindig próbálja kizárni a „félelemfaktort” az életéből.
Ha valaki fél, a félelemtől egyszerűen nem tud gondolkozni, és akkor az alkotás sem működik. Én inkább csak megyek a saját fejem és után, és csinálom a dolgom. Ha ráfeszülök valamire, abból még soha semmi jó nem lett.
Hartungnak meg kellett tanulnia csapatban dolgozni, azt, hogy az operatőrrel, az íróval, a vágóval, a gyártásvezetővel, a hangmérnökkel és a többi stábtaggal KÖZÖSEN hozzák létre a produktumot. (A Színház- és Filmművészeti Egyetem képzési struktúrája 2011-ben megváltozott: azóta a hat alapszakra egyenként hat hallgatót vesznek fel, akik összesen hat félévig tanulnak az intézményben (6x6-os alapképzés). Ez a rendszer elsősorban a szakok közti együttműködésre épít, így a rendezőknek lehetőségük van együtt dolgozni a párhuzamos osztályokban tanuló vágó, operatőr, dramaturg, gyártásvezető és hangmérnök hallgatókkal – az ugyanazon nemzedékhez tartozók könnyen rátalálhatnak az alkotótársaikra – a szerk.)
Viszonylag hamar, nagyon sikeres kisjátékfilmeket rendezett. A már említett Ischler című vizsgamunkája az elmúlt 2 évben például 15 díjat nyert. Olyan nagyjátékfilmet szeretne, ami az eddigi munkáival ellentétben a generációjáról szól, a mostani huszonévesek társadalmi szerepvállalásával foglalkozik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
