Hogy lehetne haragudni egy olyan filmre, ami a Papa Was a Rollin’ Stone-nal indít a főcímében, és később még elhangzik benne a Boogie Wonderland, a September és a Get Down On It is? És ugyanezt hogy lehetne komolyan venni? Szerencsére a nyolcvanas-kilencvenes évek akcióvígjáték-pápája, Shane Black nem is kér tőlünk ilyet, cserébe viszont olyan őrült szórakoztatást ígér, amire, úgy tűnik, rajta kívül senki sem képes.

Black a hollywoodi sztárírók prototípusa – annak ellenére, hogy első rendezését 2005-ben tette le az asztalra, már a nyolcvanas évektől kezdve ott van a reflektorfényben, és a buddy (tehát egy partnerként összeálló főszereplő-duóra építő) akcióvígjátékok trendjét meghatározó Halálos fegyverről nem is a rendező, hanem az ő neve ugrik be elsőként. Ezt kevesen mondhatják el magukról a direktor-központú amerikai filmgyártásban.

Freeman Film

A második Halálos fegyver-film után elengedte a franchise-t, ami egyből meglátszott a széria minőségén, helyette viszont megírt két olyan filmet, ami a magyar tévénézőknek is ismerősen csenghet: Az utolsó cserkészt és az egykor félreértett, de zseniálisan meta Schwarzenegger-eposz Az utolsó akcióhőst is szénné játszották itthon az elmúlt 15 évben.

Ennyi instant klasszikus után már nagyon benne volt a pakliban egy bukás, ami végül az 1996-os Utánunk a tűzözönnel jött el. A tőle megszokott invenciókat félrelökő, az egyenesebb történetvezetésnek megalkuvó film sikeréhez a Ponyvaregény babérjain tengődő Samuel L. Jackson és az akkor még tényleg sztárnak számító Geena Davis sem volt elég. De ez valószínűleg nem rázta meg túlságosan Blacket, aki forgatókönyvírói rekordgázsit kapott a melóért: a 4 millió dolláros megbízás valami őrült befektetés volt.

El is tűnt szépen kilenc évre, hogy aztán 2005-ben egy igazi remekművel térjen vissza, immár író-rendezőként. A Durr, durr és csókkal (Kiss Kiss Bang Bang) ugyanakkor örökre beskatulyázta magát a buddy movie-k világába – igaz, Robert Downey Jr. és Val Kilmer valószínűtlen kettőse, ha lehet, még zseniálisabb párosítás, mint a Mel Gibson–Danny Glover vagy a Bruce Willis–Damon Wayans duók. A film ráadásul mindkét főszereplő karrierjében fordulópontnak számított: ez volt Kilmer utolsó igazi nagy alakítása, Downey Jr. viszont itt vált híres kokainistából újra jelentős színésszé, elindulva az úton a Vasember felé.

Freeman Film

Afelé a Vasember felé, amelynek harmadik részét szintén Black írta – ez már csak azért is fontos, mert több pénzügyileg sikertelen film után végre egy olyan alkotáshoz adta a nevét (még ha a Disney/Marvel eléggé le is tompította a blackizmusokat a filmben), ami a jegypénztáraknál is jól teljesített. Konkrétan a box-office örökranglista 10. helyéig kúszott. Ekkor persze már mindenki arra várt, mikor jön újra valami eredetivel.

2014 júliusában meg is kaptuk a választ: Russell Crowe és Ryan Gosling főszereplésével készül a The Nice Guys című filmje. Kár, hogy ekkoriban épp egyikükért sem rajongtunk felhőtlenül, Crowe ugyanis az elég furcsa Noéban és a szégyenletes Téli mesében sem volt túl biztató, Gosling pedig épp ekkor volt túl a tökéletesen felesleges Gengszterosztagon és a Nicolas Winding Refn szintjén értelmezhetetlen, kínos Csak Isten bocsáthat meg című filmen.

Mégis volt potenciál ebben az újabb őrült párosításban, és most már elmondhatjuk, hogy megérte kiböjtölni ezt a csúfos időszakot a két színész pályáján, mert egy újabb zseniális akciókomédiához vezetett az út.

Freeman Film

Mint azt már említettem, a Temptations sejtelmes funkjával indítunk, a hetvenes évek Los Angelesének VHS-korszakot idézően szemcsés-neonfényes nagytotáljával, mielőtt már egy félelmetesen korhű lakásban találjuk magunkat, ahol egy kissrác a szülei szobájából lopott pornóújságban fedez fel magának egy Misty Mountains nevű, hiányos öltözetű hölgyet. Mistyt néhány perccel később már egy autó roncsai közt láthatjuk, a kihajtogatható poszterhez hasonló pózban, csak épp vérébe fagyva, az utolsó leheleteiért küzdve.

Nem egy vidám kezdés, ugye? Pedig végigröhögjük az egészet.

Nem igazán tudom – de a saját szórakozásom érdekében főleg nem is akarom – megfejteni Black képességét a legdurvább, legerőszakosabb humorhoz, de a korábbi munkáihoz hasonlóan a Rendes fickók is telis tele van olyan jelenetekkel, amiken normál esetben nem szabadna nevetni. Véletlenül golyót repítenek az ártatlan szomszéd fejébe? Haha! Egy brutálisan meggyilkolt férfi hullája fölött a hányással küzdenek a főszereplők? Hehe!

Freeman Film

Tehát 1977-ben járunk, amikor a magánnyomozók nehéz helyzete miatt legalja munkákat elvállaló Holland (Ryan Gosling) belekeveredik egy olyan ügybe, amelynek megoldásához egy magas rangú igazságügyi tisztviselő (Kim Basinger) eltűnt lányát (A hátrahagyottakból ismert Margaret Qualley) kéne megtalálnia. A lázadó fiatal viszont nagyon nem akarja, hogy megtalálják, ezért felbérli a jobbára pedofilok ellen felfogadott, rosszarcú verőembert, Jackson Healyt (Russell Crowe), hogy állítsa le Hollandot.

Azaz már a felütés sem túl egyszerű, de később még cifrább szálak játszanak be: a Hollandra rászállt Healyre is rászáll két rosszarcú karakter, a detroiti autóipar-maffia is megjelenik a történetben, de fontossá válik egy rejtélyesen eltűnt film is, ami félig pornó, félig pedig oknyomozó riport.

És bár nem biztos, hogy így utólag segítség nélkül száz százalékig fel tudnám idézni a cselekményt, de – annak ellenére, hogy azért jól fel van építve – nem is a társadalmi üzenetekkel is megtámogatott big picture a fontos, hanem a jól elkülöníthető mini-missziók: be kell jutni a buliba, el kell onnan menekülni, meg kell találni a lányt, meg kell védeni, és így tovább.

Freeman Film

Közben pedig amúgy sincs sok időnk azon gondolkodni, hova is vezetnek a szálak, mert vagy szétizguljuk magunkat azért, hogy milyen trükköt vethetnek még be a hősök, hogy kikeveredjenek a vesztettnek tűnő helyzetből, vagy pedig épp a térdünket csapkodjuk, és könnyeinket törölgetjük a minden szinten (fizikai, utalgatós, ironikus, meta) működő poénsorozatok után.

Nagyon sok múlt a színészeken, itt tényleg minden a karaktereken múlik – szerencsére Ryan Gosling egy éven belül már másodjára tesz úgy, mintha mindig is halálosan vicces komikus lett volna (emlékszünk A nagy dobásra, igaz?), de Russell Crowe is mókás termetűre nőtt az elmúlt években, igaz, róla nem nagy vállalás kijelenteni, hogy sosem volt még ilyen vicces. De velük egyenrangú alakítást nyújt a Gosling karakterének lányát játszó Angourie Rice is, aki a főhősök lelkiismeretét jeleníti meg, a kiskamaszok legjobb és legrosszabb tulajdonságaival felvértezve.

Igazából ez az a film idén nyáron, amelyre érdemes úgy beülni, hogy semmilyen előzetes-féleséget nem nézünk meg előtte, de azért tessék – és sok sikert – felkutatni a helyeket és időpontokat a feliratos vetítésekhez!

Korszakalkotónak és műfajújítónak hülyeség lenne nevezni a Rendes fickókat, de amellett, hogy a kisebb reneszánszát élő buddy akcióvígjáték zsánerének kiváló darabja, a politikai korrektségnek bemutatva igazán frissítően is hat a biztonságra játszó franchise-októl és remake-ektől nyüzsgő nyári mozikínálatban.

De ha ez nem volt elég meggyőző, akkor nézzék, az isteni Ryan Gosling bajuszban szerencsétlenkedik!