Az összes eddigi gazdasági válsággal foglakozó film ott hibázott, hogy megpróbált hőst keresni a Wall Street valamelyik irodájában. Egy olyan figurát, akiben az összeomlás pillanatában megszólal a lelkiismeret. A nagy dobás (The Big Short) azzal veri magasan a mezőnyt, hogy meg sem próbál hősöket keresni. "Amíg az egész világ a jó öreg bulit tolta, néhány kívülálló és különc észrevette, ami senki másnak nem tűnt fel" – hallhatjuk Ryan Gosling karakterének film eleji bevezetőjében. A nagy dobás főszereplői ezek a csodabogarak, akiket, ha őszintén magunkba nézünk, nem szeretnénk a barátaink között tudni. Még akkor sem, ha irdatlan nagy vagyont lehetett volna keresni a barátságukkal.

Senki nem sejt semmit?

A 2008-as összeomlást eddig nagyrészt drámaként próbálták meg bemutatni. Az eddig főleg Will Ferrell-vígjátékokon edződött rendező, Adam McKay azonban jó érzékkel kőkemény szatírát csinált a valós eseményekből. Ráérzett, hogy a film alapjául szolgáló könyv, Michael Lewis azonos című írása vegytiszta abszurd, amin – a komoly téma ellenére vagy épp amiatt – a térdünket csapkodva lehet nevetni. A film végére azonban a felszabadult nevetéshez döbbenet vegyül. Amin a valódi sztárparádé (Ryan Gosling, Steve Carrell, Christian Bale, Brad Pitt egy filmben? Mintha világválogatott focisták passzolgatnának előttünk.) közben könnyen átsiklunk, az a film végéhez közeledve egyre világosabb lesz. Hiába rokkantak bele több millióan a válságba, az esetből semmit sem tanultunk. Nagy eséllyel ugyanúgy nem fogunk odafigyelni a vészjósló csodabogarakra a következő alkalommal sem.

Paramount Pictures / Jaap Buitendijk

De félre a moralizálással, mert A nagy dobás nagyon helyesen (és a kordivatnak megfelelően) antihősök segítségével röhögi pofán a bankvilágot. Eleve olyan szereplőket követhetünk végig a filmben, akik mind szkeptikusak a rendszerrel szemben, sőt néha kéjesen élvezik, hogy körülöttük senki sem sejti a küszöbön álló összeomlást. Ja, és ezen még pénzt is keresnének? Akkor most ki is a féreg ebben a történetben: a hazugok, vagy a hazugságon dollármilliókat keresők?

Kipukkanó lufin csücsülni

Több szálon jutunk el a ma már ismert 2008-as eseményekig, de a legjobban egyértelműen Steve Carell figurája, a hazugságra különösen érzékeny és azonnal lecsapó befektető, Mark Baum karaktere sikerült. Carell a mestere a kiállhatatlan, idegesítő, de a nézőben valahol mélyen szimpátiát ébresztő karaktereknek, és ezt A nagy dobásban nyújtott alakítása csak még jobban aláhúzza. Baum és befektetői csapata a történet szerint a terepre (a frissen felhúzott, jelzáloghitellel terhelt lakásokhoz) is lemegy, hogy a saját szemével győződjön meg róla, hogy az amerikai bankszféra egy hamarosan kipukkanó lufin csücsül.

Steve Carell mint Mark Baum A nagy dobásban

AFP / Plan B Entertainment / Regency Enterprises / Paramount

A többi főszereplő hozzá képest inkább szándékosan képregényszerű figura. Christian Bale a szociopata, metálrajongó befektetőt, Michael Burryt hozza iszonyat szórakoztatóan. Igaz, az ő karakterét tényleg az abszurditásra hegyezték ki, emberi pillanata talán csak egyszer-kétszer adatik a film során. Burry karaktere inkább csak ellensúlyként szolgál a később beigazolódó elméletében kétkedők egyre ellenszenvesebb hadával szemben.

Brad Pitt és Ryan Gosling is remekül mutat nagy betűkkel a plakátokon, de valójában az ő szerepük sincs túlcifrázva. Pitt a pénzügyi világból teljesen kiábrándult konteóhívőt, Ben Rickertöt hozza sallangmentesen, Goslingnak pedig a velejéig romlott, de a saját fajtáját is megvető bankár, Jared Vennett igazi jutalomfalat.

Hogy teljes legyen a kép, kapunk még két jó szimatú garázsbrókert (első komolyabb moziszerepében John Magaro és Finn Wittrock): ők hozzák a friss levegőt a saját szabályai szerint működő és áttörhetetlennek tűnő pénzügyi világba. Ők jelentik a külső szemet a nézőnek, hiszen épp az ő történetüket figyelve bukhat ki minden nézőből a kérdés: ha ők kívülről is látták a bajt, hogyhogy más nem vette észre belülről?

Christian Bale a csodabogár Michael Burry szerepében

AFP / Plan B Entertainment / Regency Enterprises / Paramount

A több szálon futó cselekményt azzal teszi még lehengerlőbbé McKay, hogy a történet folyását archív felvételekkel és a nézőhöz intézett monológokkal/példabeszédekkel akasztja meg. A bevágott tévéfelvételek arra emlékeztetnek, hogy a történet nem a fantázia szüleménye, míg a fogalmakat magyarázó kiszólások a gazdasági szakkifejezések erdejében igazítják el a laikusokat.

A nagy dobás sikere azért is garantált, mert nagyon ügyesen kerüli meg a banki szakzsargon problémáját. Míg mások megpróbálták a történetbe ágyazni a bonyolultnak tűnő szakkifejezéseket, McKay látványosan kiragadta a kontextusból az olyan szavakat mint a szintetikus CDO, vagy subprime hitel, és nemhogy szájba rágja őket, hanem egyenesen az arcunkba tolja a jelentésüket. Mert ahogy arra a történetet narráló bankár ficsúr, Jered Vennett figyelmeztet: a bankszakma csak azért használ ilyen kifejezéseket, hogy abból az ügyfelek semmit se értsenek.

Szóval aki attól félne, hogy nem értené a filmet, megnyugodhat, mert az alkotók nem a gazdasági válság okait kutatják filmükben, hanem a mindenkori emberi kapzsiságot figurázzák ki leplezetlen dühvel. McKay és írótársa, Charles Randolph nem is rejtik véka alá, kivel szimpatizálnak ebben a történetben. Nem, nem az utolsó pillanatig hezitáló Mark Baummal, aki a válság elszabadulásakor elbizonytalanodik. Nem a különcsége miatt szerethető Burry-vel, és nem is a még romlatlanul érkező fiatal brókerekkel. A nagy dobás szinte észrevétlenül a válságot valóban megérző senkiknek készült, igen, nekünk, akik várhatóan a következő hasonló esetnél is értetlenül csóváljuk majd a fejünket. Csak legalább ilyen jól szórakozzunk legközelebb is, ha filmet csinálnak a következő globális átverésből.

A nagy dobást február 4-től vetítik a hazai mozik.