Negyven éve, hogy elkezdett vándorolni a nagyvilágban, harminchét éve, hogy Marta Argerich legéniuszozta őt a varsói Chopin versenyen, és otthagyta a zsűrit, mely képes volt a harmadik fordulóban kiejtette a mezőnyből kiemelkedő fiatalembert.

A varsói botrányból egyenes út vezetett a New York-i Carnegie Hall-ba és a világhírbe.

Pogorelich apja horvát, anyja szerb, és a bosnyákok köszönhetik néki a legtöbbet. A balkáni háború után rengeteg pénzt gyűjtött és sok-sok jótékonysági koncertet adott Szarajevó és a szarajevóiak fölgyógyítására. Egyébként is mindenféle gyógyító misszió protagonistája. Végigbetegeskedte a gyerekkorát, és felnőttként is szigorú életvitelt követel az egészsége.

Pogorelich a legvitatottabb pianisták közé tartozik. Senki nem tagadja, hogy technikailag mindenre képes, de azt a mindent, amire előadóként képes, egynémely kritikus teljesen elfogadhatatlannak tartja. Egyikük azt írta az Op. 111-es szonáta Pogorelich-féle interpretációjáról, hogy az „történelmi árulás” Beethovennel szemben. Mindenesetre jóval többen vannak, akik lelkesednek Pogorelichért.

Felületességgel senki nem vádolhatja őt. Minden műre igyekszik olyan elfogulatlanul ránézni, mintha először találkozna vele, és olykor annyira telefirkálja a kottáját a megjegyzéseivel és önmagának adott instrukciókkal, hogy abból már csak ő tud olvasni. Az előadó-fölfedező, aki minden művet újraalkot, akinek az előadásában a legismertebb mű is új mű lesz. Ez Pogorelich ars poeticája.

Mestere, egyben párja halála után hosszú időre eltűnt a zenei világból, aztán visszatért. Magyarországra azonban valahogy nem jutott el. Ez azért is különös, mert Liszt Ferenc az istene. Ezt nyilatkozta az egyik régi interjújában: „Abban a szerencsében volt részem, hogy a legtisztább hagyomány szellemében neveltek, abban, amely közvetlenül Liszt Ferenctől ered, aki minden idők legnagyobb formátumú, legeredetibb zongoristája volt.”

Pogorelich természetesen a műveiből olvasta ki, hogy milyen zongorista volt Liszt. A budapesti hangversenyét Liszt egyik legjelentősebb és legfélelmetesebb zongoraművével kezdi, a Dante-szonátával. Pogorelich honlapja arról árulkodik, hogy a műsorán szereplő többi mű (Mozart, Schumann, Rachmaninov) ugyanaz lesz, mint amit a budapestivel szomszédos hangversenyein Olaszországban és Franciaországban is eljátszik. A Dante-szonátát azonban sajátlagosan nekünk szánja.

Ez a sötét, fájdalmas mű akkora szabadságot kényszerít rá az előadóra, hogy nem is lehet másképp megközelíteni, mint azzal az újraalkotó hevülettel, amely Pogorelich sajátja. A zongorista jobbja még egy hangot sem üt le, de mire a bal kéz ezt a teljesen szabálytalan szonátát indító átok-motívummal eléri a billentyűsor mélyét, a hallgató már érzi, milyen szellemű és formátumú előadóval van dolga. Azután pedig a végtelen teherbírású kromatikus főtémával kell mindenkinek kiverekednie magát Dante poklából. És erre senki számára nincs más mód, mint a maga módja.

Zeneakadémia, 2017. április 13. 19h30,
Ivo Pogorelich, zongora.

Liszt: Dante-szonáta
Mozart: c-moll fantázia K. 475
Schumann: Bécsi farsang, op. 26
Rahmanyinov: 2. (b-moll) zongoraszonáta, op. 36