A Kodály-módszerként elhíresült énekközpontú magyar zeneoktatási filozófia mellett széles körben terjedt el a világban a német Carl Orff többek között ütőhangszereken építkező és a ritmika fontosságát hangsúlyozó rendszere, de a japán Szuzuki Sinicsi több mint 50 év óta a hegedűjátékra alapozó, vagy Emile Jaques Dalcroze svájci zeneszerző immár csaknem százesztendős, mozgásra, táncra épülő módszere is. „Több tanárunk a Szuzuki-módszer néhány elemét is beépíti a tantervébe” – meséli Vimmer Erika, a fővárosi Marczibányi téri Járdányi Pál Zeneiskola igazgatója.

Az említettek mellett hihetetlen gyorsan vált ismertté az 1975-ben elindított venezuelai El Sistema is, José Antonio Abreu karmester és zenepedagógus ideája. Ő elsősorban a szegény sorsú gyerekekhez kívánta eljuttatni a társadalmi és intellektuális fejlődés motorjaként szolgáló klasszikus zenét. Ezzel a módszerrel már – az USA-t is beleszámítva – több mint hatvan országban próbálják a kisgyerekkorban induló közös munkára épülő zenetanulást elterjeszteni. A tehetséges muzsikusokból alakult caracasi szimfonikus nagyzenekar, a Simón Bolívar pedig Abreu hű tanítványával, Gustavo Dudamel karmesterrel az élen már a világ nagy koncerttermeiben is rendszeres vendégnek számít. A dél-amerikai kezdeményezés magyarországi beindítására aligha van szükség, mert nálunk európai szinten is túlzás nélkül talán a legjobb az alapképzés, amelyet ráadásul az állam finanszíroz – magyarázza Vimmer Erika.

Uhereczky Eszter

Bánkuti András

Angliában eközben elterjedtek például az ifjúsági zenekarokat fejlesztő, Harmony néven futó különböző programok és működnek Music Hub elnevezésű zenei nevelési központok is, amelyek alapítványoktól, a helyi tanácsoktól és az államtól is kapnak támogatást. Többen azt jósolják, hogy a „zene” tantárgyi elnevezés helyébe néhány évtized múlva olyan speciális címek lépnek, mint az etnozene-tudomány, vagy a zenetechnológia, és várhatóan a konzervatóriumok is rugalmasabbak lesznek, a mostaninál rövidebb tanfolyamokat kínálnak majd.

Európa mindenesetre a popularitás irányába mozdult, és „a jelentős kórusversenyeken egyre gyakrabban énekelnek könnyűzenét is, mert kizárólag klasszikus darabokkal képtelenség megtartani a fiatalokat” – mondja Uhereczky Eszter, a szintén a budai Marczibányi téren működő Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola és Gimnázium docens karnagya. „A 13 évfolyamos Kodály-iskolában a névadó szellemiségét követve az éneklésen van a fő hangsúly. Minden diáknak a közismereti tárgyak mellett heti négy énekórája van, amihez kórusfoglalkozások kapcsolódnak. De nem zenészeket képzünk, hanem zeneértőket és zenekedvelőket, akik számára a zene lelki békét és gazdagságot teremt” – magyarázza Uhereczky Eszter. A gyerekek negyedikes korban kerülnek az „aprók karába”, amit 16 éves korig a gyermekkórus, majd már a gimnáziumi vegyes kar, illetve női kar is követ. A Kodályba járó közel 600 gyerek közül így senki sem marad kórus nélkül. A más általános iskolából ide felvételiző gyerekek 14 éves korban esnek át komolyabb meghallgatáson, ahol a többi között népdalokat kell elénekelniük, és elmesélni, mit tudnak azokról. A tanárok elsősorban az éneklési képességeket figyelik, és ha a gyerek szépen énekel, ott a helye a gimnáziumi tagozaton és a kórusokban.

Az 1970-es évekhez képest ma már sokkal kevesebb ének-zenei tagozatos iskola működik az országban, arányaiban vidéken a fővárosinál is rosszabb a helyzet. Az okokat talán a rendszerváltás táján kell keresni, amikor a szülők fellelkesedtek az új iskolatípusoktól, és sokan úgy gondolták, hogy elegendő otthon „énekelgetni”.

Ez a gondolkodás lassan kezd a visszájára fordulni – a Kodályban például már több mint kétszeres a túljelentkezés –, mert a szülők kezdik felismerni, hogy a korán elsajátított művészeti gondolkodás sok mindenben segítségére van a gyereknek. Több felmérés is kimutatta, hogy a rendszeres zenei foglalkozás fejleszti a kognitív képességeket. Mindemellett kezd éledezni az egy ideje „legyilkolt” énektanári és karvezetés tanszak is a zeneművészeti egyetemen.

A Járdányi Pál Zeneiskola pedagógusai a II. kerület 14 iskolájában kihelyezett zeneoktatást folytatnak. „Hatéves kortól tanítunk gyerekeket térítési díjért, ezt a jelenlegi magyar zeneiskolai rendszer lehetővé teszi, az egyéves játékos szolfézst jelentő előképző után pedig hangszert is választhatnak” – vezet be a hangszeres zenetanulás kezdeteibe Vimmer Erika. Fontos, hogy mindez játékos formában történjen, hogy a kicsik kedvet kapjanak a zenéléshez, és a választott hangszer örömet szerezzen nekik.

Vimmer Erika

Bánkuti András

Az adott gyerekhez legjobban passzoló hangszer megválasztása többféle módon történhet. Van, aki úgy érkezik a zeneiskolába, hogy már tudja, hogy csellózni, zongorázni vagy éppen oboázni szeretne, mert a szülei otthon muzsikáltak, vagy elbűvölte őt az adott hangszer a koncerteken. Ez a ritkább eset, az átlagdiák csupán beiratkozik, mert szeretne zenét tanulni, az iskola pedig a házi hangversenyein minden hangszert bemutat a gyerekeknek – magyarázza az igazgató. A koncertek után a gyerekek megpróbálhatják megfújni az oboát, meghúzni a csellót, bekukkanthatnak a zongora húrjai közé. Utána eldönthetik, melyikhez lenne a leginkább kedvük. Mivel a második kerületben sok családban van otthon zongora, a legtöbben ezt választják.

A Járdányiban 1100 növendékkel foglalkoznak, a hat éven át tartó alapfokú oktatást 14 éves kortól négy évfolyamon továbbképző követi. Ezen a szinten a megszerzett tudás már megmarad, és akár innen is lehet jelentkezni a Zeneművészeti Egyetemre. Vimmer Erika szóba is hozza, hogy tőlük felvételizett például Ránki Fülöp, Érdi Tamás, Kocsis Krisztián és Medgyesi Zsolt is a fiatal magyar zongoristagenerációból. Az iskola tanterve igyekszik lépést tartani a változó korral, újításként tematizált koncerteket rendeznek. Nagy érdeklődés kíséri az egy-egy komponista vagy költő életművét bemutató hangversenyeiket, de azokat is, ahol az állatok vagy például a cirkusz témája köré építik a programot.