szerző:
Németh Róbert
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ismét itt volt a brightoni otthonát családi tragédiája - fia halála - után tavaly Los Angelesre cserélő ausztrál dalnok, Nick Cave és a Bad Seeds, és lenyűgöző estét raktak össze. Ránk is hatással volt. Majd a végén ismét kiderült: az élet a legnagyobb rendező.

Egy Nick Cave-koncertet nem lehet leírni. Körülírni, azt legfeljebb. Természetesen lejárt szavatosságú azzal a fordulattal berúgni egy cikk ajtaját, hogy a teljes rocktörténetben is kevés is ilyen szerzőt és előadót találunk. Más kérdés, hogy pontosan ez a helyzet. Meg akkor egy kicsit ismétlem is magamat: az van, egyébként, hogy Nick Cave ledob minden felülfogalmazást, túlgondolást, verbális giccset és fontoskodást. Egy biztos, ugyanazon a polcon a helye, ahol Bowie, Dylan, Neil Young, Cohen, Lennon és McCartney.

Egy Nick Cave-koncertnek már rég nem az a tétje, hogy mindezeket bebizonyítsa. Láthattuk mi is elégszer, 1995-ben jött először, 2013-ban a legutóbb, adott sportcsarnokkoncertet, játszott színházban, láthattuk fesztiválon, és bár minden bizonnyal mindenkinek megvannak a személyes legfontosabb pillanatai, az egészen biztos, hogy egy alkalommal sem érezhettük azt, hogy a megúszásról, a túllevésről, a megcsinálásról szólna egy Nick Cave-koncert. És egészen biztos, hogy nagyjából így vannak ezzel további városok, országok és földrészek Nick Cave-rajongói is, akik hasonlóan számos vagy számtalan alkalommal láthatták színpadon a 60 éves dalszerző-énekest.

Arra akarnék kilyukadni, hogy Nick Cave úgy van a színpadon, hogy minden alkalom a legutolsó alkalom. Úgy van, hogy – itt idézem Gyükeri Mercédesz újságírót – egészen elképesztő, ahogyan egyszerre van nagyon ott és akkor, és egyszerre van nagyon nem ott, hanem valahol máshol, az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy a saját világában. Egyszerre van nagyon, de nagyon jelen és nagyon nem.

©

Ezt, egész pontosan ennek az állapotnak egy végletekig fokozott, kristálytiszta inkarnációját láthattuk tegnap este a félig sem megtelt Papp László Budapest Aréna színpadán. És akkor itt nyitnék egy zeneipari zárójelet, már, ami a félig sem megteltet illeti: az elmúlt/elkövetkező pár nap megmutatja, hol van a fal a hazai koncertszervezésben – jött az Arcade Fire, Nick Cave, a Queens Of The Stone Age, jön a Massive Attack, közben fut Orfű, közeleg a VOLT Fesztivál.

Na, de most nem zeneszakmázunk, hanem.

Nick Cave odébbtolja az eget. És tegnap este is odébbtolta. Már a koncertet felvezető két lassú dal, a Jesus Alone, amitől egy alumíniumoszlop is libabőrös lenne, és a Megneto is olyan volt, mint a vihar előtti csend, vagy nem is csend, hanem morajlás, így aztán nem is meglepő, hogy a harmadik és negyedik dalra, Do You Love Me, de főleg: From Her to Eternity, már elszabadult minden. Nick Cave elképesztően érzéki előadásában minden pillanat, minden mozdulat, minden érintés, minden taglejtés számít. Nincsenek felesleges gesztusok, és nincsenek határok a spontaneitás és a felépítettség között, vagy pontosabban Nick Cave színházában nem működnek ezek a kategóriák, nem értelmezhetőek, a gesztusok nem kérnek maguknak ilyenfajta értelmezést.

Mindeközben, vagy mindennek részeként folyamatos a verbális és testi kommunikáció Nick Cave és a közönség között. Nincs fal a színpad és a nézőtér között. Nem az van, hogy a rocksztár előadja a műsorát az ő népének. Kerülném a verbális giccset (hiszen mondom, a Nick Cave-világ ledob minden ilyesfélét), de valami olyasmit mondanék, hogy az énekes az első pillanattól megteremt egy olyan közös teret, ahol folyamatos együttlélegzés van, interakció van, érintések vannak, összenézések, egészen finom rezdülések, néhol meg rettenetesen grandiózus, de nem úgy teátrális momentumok.

És akkor még nem is beszéltünk arról, ahogyan ezek a középkorú férfiak, akik már mindent, pontosabban mindent is láttak, és akiknek mindegyike egy-egy filmbe, fotóra, festménybe illő karakter (Warren Ellis, a Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, Jim Sclavunos, a westernhős, a mindig élére vasalt német Thomas Wydler, a Tarantino-filmbe illő Martyn P. Casey, az archetipikus rockgitáros, George Vjestica, és a kiérdemesült rockabilly-fej, Toby Dammit, aki amúgy a koncert napján egy Kovács Kati-lemezt vásárolt a legendás Wave hanglemezboltban) együtt zenélnek.

©

Az a fajta összjáték, ahogyan a Bad Seeds működik, azok a felépítmények, a dinamikai építkezés, a visszahúzások, a zárójelek, az csak részben értelmezhető a rockzenekari együttzenélés narratívájában, számos ponton inkább emlékezteti a nézőt arra, ahogyan egy komolyzenei kamaraegyüttes működik, mondjuk, amikor filmzenét ad elő. Miközben a Nick Cave-dalok amúgy is mind-mind kisfilmek, helyzetekkel, szereplőkkel, drámákkal.

Apropó, dráma. Bizonyos értelemben aztán ez lett Nick Cave legbizarrabb magyarországi koncertje. Az utolsó két dal, a Stagger Lee és a Push The Sky Away után, melyek alatt – ahogy a turné többi állomásán is – a nézők felmehettek a színpadra, Nick Cave kihirdeti, hogy nincs tovább, nincs ráadás, mert valaki megsérült a színpadramászás alatt. A villanyokat felkapcsolják, a közönség elindul kifelé a csarnokból.

De nem ez a vége. Pár perc után a Bad Seeds fele, élén Nick Cave-vel, újra megjelenik a színpadon, hogy vissza az egész, a sérült szerencsére jól (vagy jobban) van, nincs dráma, mégis lesz ráadás. Üggyel-bajjal összeszedik a zenekar másik felét, a közönség visszarohan a színpad elé, és a City Of Refugee-vel meg a Rings Of Saturnnel a coitus interruptusból a drámainál is drámaibb, egyben extatikus és boldog kiteljesedés lesz.

Azt inkább le sem írom, hogy az élet a legnagyobb rendező.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!