„Az összes állami fenntartású kulturális intézmény mától csak akkor tarthat bármilyen »sajtónyilvános« eseményt, akkor nyilatkozhatnak munkatársai, ha negyvennyolc órával korábban engedélyeztetik az Emberi Erőforrások Minisztériumával” – írja a hvg.hu.

„Sem sajtótájékoztatót, sem interjút, de még közleményt sem adhat ki az Operaház, a Nemzeti Múzeum, a Müpa, illetve az Emmi alá tartozó bármelyik intézmény, ameddig jóvá nem hagyta a minisztérium. [...] Nemcsak a nyilatkozó személyét, beosztását és a médium nevét kell beírni előregyártott táblázatba, hanem az interjú témáját, és a nyilatkozat »fő üzenetét is«. A minisztérium azt is megmondja a magyar kultúra csúcsintézményeinek, hogy »egész mondatban« írják le, miről fogják tájékoztatni a közvéleményt.”

Ez a törvényes magyar kormány egyik minisztériumának az utasítása.

Az utasítás alkotmányellenes, sérti a szóban forgó intézmények és köztisztviselők szólásszabadságát, akik kétségtelenül nem árulhatják el a hivatali és az államtitkot, de ezen túl megbízóiknak – a magyar népnek – nyíltan elmondhatják a véleményüket a munkájukról és bármi másról. Nyilván nem nagyon nevezhetik begyöpösödött idiótának a fölötteseiket, és nemigen mondhatják, hogy aki ezt a kormányt támogatja, elvesztette a józan eszét: ez talán fegyelmi vétség lenne, de ha emiatt elbocsátanák valamelyiküket, azért még ezt a tárgyszerű nyilatkozatot is megvédhetnék a munkaügyi bíróság előtt.

Az abszolút monarchiák bukása óta a kormányzás és a közigazgatás alapelve a nyilvánosság – enélkül egyébként a felelős (a parlamentnek, vagyis közvetve a népnek felelős) kormány se lehetséges –, ami azt jelenti, hogy az adófizetők által eltartott állami intézmények nem működhetnek titokban, hanem csak a honpolgárok szeme láttára. Az intézmények vezetői, képviselői, alkalmazottai az állami fölsőbbség által – hiszen szólás- és sajtószabadságot ír elő az alkotmány és számtalan, hazánkban ratifikált és becikkelyezett nemzetközi egyezségokmány – nem ellenőrzött sajtóban szabadon vitathatják szakterületük problémáit, közzétehetik a releváns információkat, és más tekintetben is arról beszélhetnek, amiről akarnak, jelezve persze, hogy hol válik el magánvéleményük az intézményük hivatalos álláspontjától. Ahhoz a minisztériumnak semmi köze, hogy a munkájukat szorgosan végző, kötelességtudó állami alkalmazottak miféle sajtónak nyilatkoznak.

Addig is, ameddig a független magyar bíróság meg nem semmisíti ezt a gyalázatos és ostoba utasítást, fölszólítjuk a kulturális (meg egyéb) állami intézmények munkatársait, hogy ne vegyék tekintetbe. Tanúsítsanak polgári engedetlenséget, amelyet utólag igazolni fog az alkotmányos helyzet visszaállítása.

Tehát – teszem azt – nyugodtan mondják el, hogy a kulturális kormányzat vagy a külügy hány magyar írótól (és kiktől) vonta meg menet közben a kilátásba helyezett anyagi támogatást, amely nélkül nem vehetnek részt az egyik legfontosabb nemzetközi könyvvásáron – bár ott már számítottak rájuk külföldi olvasóik –, mert a hivatal ráébredt: ezek a jeles szerzők nem a jobboldali magyar kormányzat föltétlen támogatói. Ezt a döntést a lelkiismeretes köztisztviselő bizonyára nem tudja megmásítani, de nyugodtan a közvélemény tudomására hozhatja, hogy mi folyik a kultúraigazgatásban. („Hírünk a világban” rovat.) Ehhöz joga van, sőt: ez a kötelessége.

De ez csak esetleges példa.

A lényeg ez: a jogtalanságot nem kell és nem szabad eltűrni. Ráadásul: az érintett kulturális intézmények (elvben) maguk is szabadok és önkormányzók, tevékenységük teremti meg a szabadság egyik legfontosabb közegét. A róluk szóló információ és vita teljes szabadsága közérdek, s aki korlátozni akarja, nem méltó arra, hogy fontos állami tisztséget töltsön be, és illenék őt haladéktalanul elmozdítani – hiszen tudomásunk szerint az alkotmánysértés nem bocsánatos vétek.