Pesten élő fiatalként a fesztiválozás egyet jelent nekem a Szigettel: százezer ember, részeg britek, csillámpor, túlfizetett világsztárok, drága sör, becsempészett tömény, reggel négykor arccal előre a sátorban vagy forgó világ a hajnali buszon. Aztán szombaton azon kaptam magam, hogy túravezetővel járom a VOLT Fesztivált: kiderült, léteznek emberek, akiknek nem áll meg az élet a főváros határában, sőt nem is ott kezdődik.

Történt ugyanis, hogy eltöltöttem egy napot egy ízig-vérig soproni társaságban, akik már akkor bérletesek voltak a VOLTon, amikor én épphogy befejeztem a kisiskolát; akiknek nem egy „lekicsinyített, turistamentes Sziget”, hanem a minden évi, kötelező csapatbuli a fesztivál.

Bár a helyszín idén mindannyiunknak új volt, hajnalra realizáltam, hogy a VOLTon részt venni nem soproniként bár teljesen más, mégis az egyik legjobb fesztiválélmény.

„Ez most olyan, mint egy majális”

A 23 éves Nini a kilencedik VOLTjára jött velem szombaton: érezhetően idegen volt neki szakmai jegyeket átvenni és papír karszalagot viselni. Sopronban nőtt fel, és miután végignézte és hallgatta, hogy nővére minden nyarát a fesztiválon kezdi, első gimnáziumi éve után ő is beállt a sorba. Kedélyesen mosolygok, amikor azt mondja „eszméletlen menő és hatalmas volt akkoriban” neki a VOLT.

Tehát kicsit az ő, 15 éves fejével vágok neki a napnak.

Amíg feldolgozom a Sziget K-Híd-jának hiányát, és értetlenül végignézem a Lupa-tó strandjának reklámjait a főbejáratig, addig megtudom, hogy miben nyilvánul meg az az egymilliárd forint, amit a fesztivál átalakítására költöttek:

• picit arrébb került az egész, így a korábbi, erdős terület helyett egy hatalmas mezőn, tűző napon vagyunk estig. (Ez elindította egyébként napunk egyik legszórakoztatóbb, „keresd a kempingezőt” című játékát: aki az egész fesztivált kint töltötte, rákvörösen bulizott az utolsó napra.)
• minden színpad áthallatszik a másikra, ha nem vagy eléggé a tömegben;
• összesen két WC-blokk van, miközben Nini szerint a pénz „közművesítésre, meg hasonló, nem feltétlen észrevehető dolgokra ment”.

A legnagyobb frusztráció neki mégsem ez, hanem amit az egyik barátnője két nappal korábbi, kétségbeesett Facebook-posztjában láttam:

„Valaki segítsen: mégis HOL A RÉZANGYAL?!”

Nekem ugyanis nem volt gond, hogy lövésem sincs, mi merre van, nekik viszont annál inkább: ami nekem a Szigeten a „tali a sátornál”, az a társaságban a Rézangyal pálinka színpada volt, csakhogy a cég idénre lelépett a fesztiválról. Így tehát az este hátralevő részében, ha telefont látok bárkinek a kezében, jó eséllyel épp a többieknek írnak, hogy ki merre jár.

A reakciók alapján nem sok újdonsággal szolgál az új helyszín. A hatalmas szabad területek és az árnyékos, zegzugos részek teljes hiánya kicsit tényleg majális-feelinget ad, a hőségen pedig csak a néha begördülő, a tömeget vízsugárral hűtő tűzoltóautó és a naplemente utáni azonnali hűvösség segít. (Egyébként csalódást keltő módon sehol nem sütik el a „Sopron, a hőség városa”-viccet.)

Jól jöhetne persze egy hideg ital is, de az árak tekintetében én érzem magam otthon: az 1800 forintos házmester fröccs és a 2000 felett kezdődő partiitalok még pesti szemmel is drágák. A hazai pályán játszó Soproni sörök viszont csak 700 forint körül mozognak, azt el kell ismerni.

„Lelki Airbnb?!”

ByeAlexet és Rúzsa Magdit nem érjük el, így egy papíron jubileumi, a valóságban teljesen átlagos Halott Pénz koncerttel nyitjuk az estét, közben megtudom, hogy szombaton nem kapunk az ominózus Orbán-videóból. A csapat idén 15 éve játszik, de a beígért szülinapozás csak két-három előadói feature-t és egy, a tömegben cirkáló háromméteres kartonmarsalkódávidot jelent, szó nincs múltidézésről. Én ugyan két kezemen is alig tudom megszámolni, hányszor hallgattam végig élőben ugyanezeket a dalokat, a társaságunkból mások azért még rendesen leakadnak, hogy milyen költői magasságokba emelkedett a zenekar újabban. A csúcs az „Amikor Feladnád” című számnál jött:

„Várjál, most tényleg azt énekelte, hogy lelki Airbnb? Lelki Airbnb, b*zmeg, ezt nem hiszem el, lelki Airbnb!”

Zenei téren egyébként idén kicsit visszanyúlt a VOLT a kezdetekhez. Az első pár napban dominált a kezdeti, rockzenés vonal (lásd, Slipknot, Slash), a fesztivál második felére a tömegpop került előre, a Black Eyed Peas (egyébként állítólag nagyon jó) reneszánszkoncertjétől kezdve a Parov Stelar-búcsúbuliig. Alapvetően nem volt panasz a repertoárra, a hajnalig tartó trash- és technozene pedig amúgy is feledtette volna a kritikákat.

Filep István

„Kis technó belefér?”

30Y, Parov Stelar, Vad Fruttik, Necc Party, Kollektiv Turmstrasse – elindul a kalandozás a színpadok, a zenei műfajok és a bárok között. Közben megtudom, hogy a helyieknek a nagyszínpados koncertek végéhez közelítve indul a VOLT-élmény: bár a fiatalok rendre elköltöznek innen az egyetemi éveikre, annyi biztos, hogy ha nem is találkoznának egy évig, a fesztivál négy nap közös bulizást jelent, ha törik, ha szakad. Nini ki is hangsúlyozza, hogy ennyi év után neki tényleg a társaság az, ami évről évre visszahúzza: bár én részben végighallgattam már, tényleg nincs elég hely leírni ezeknek a négy-öt napoknak az emlékeit, illetve azt, mennyire feltölti őket évente ez a rövidke újraegyesülés.

Ebből adódik, hogy a helyiek jelentősen felül vannak reprezentálva, nem is tudunk megtenni úgy egy lépést, hogy Nini ne fusson bele legalább egy középiskolai haverba, és ne igyunk meg velük egy „de rég láttalak!”-rövidet. Az viszont, hogy még én is találkozom ismerősökkel, rávilágít a VOLT – szerintem egyik legjobb – tulajdonságára: pont jó a méret arra, hogy meglegyen a fesztiválélmény, tömegnyomor nélkül. Ehhez hozzájárul az is, hogy a kint töltött kicsit több mint 12 óra alatt kizárólag magyar beszélgetéseket hallottam.

Filep István

„Na, jövőre ugyanitt?”

Fáradtan, spiccesen, de fantasztikus hangulattal zárul az este, mondhatni, inkább hajnal. Nini 6-ig kiabálja a Necc Party utolsó Britney Spears-számait, prűd pesti tekintetemre pedig azzal reagál, hogy „itt ugyan ez senkit nem érdekel”, így jobb híján csatlakozom.

A VOLT azoknak való, akik hajlandók elfelejteni a tömegfesztiválok csinnadrattáját, és úgy elmenni, hogy jól akarják érezni magukat, szóljon akármi is a hangszórókból. Bár biztos, hogy a kíséret segített nekem ebben, de a lényeg ugyanaz: duzzogva, de be kellett ismerjem, hogy van élet Budapesten kívül is.

Ja, és a soproniak nagyon tudnak bulizni. De majd Nini megtudja, milyen is a pestiek istene a Szigeten.