Kitüntetései közül a Radnóti Miklós antirasszista díjra a legbüszkébb. Fullajtár Andrea úgy véli, nem tudunk mássá válni, mint amit örököltünk, ő pedig a holokauszttúlélő nagymamájától örökölte a bántalmazottakkal szembeni szolidaritást. „Teszek valamit, ahelyett hogy sajnálkoznék” – mondja a stratégiájáról.

A HVG-nek adott interjúban elismerte, hogy a legtöbb embernek a tragikus, gyilkos szerepek ugranak be róla. „A színészt predesztinálja az alkata, még ha a személyisége teljesen más is. Huszonhárom évesen hajléktalan negyvenest játszottam, amit nehéz volt feldolgozni lelkileg” – mondta.

Fullajtár Andrea első és egyetlen társulata a Katona, a társulathoz való hűségét fontos döntésnek tartja: „A Katona értékrendje nélkül nem tudnám elképzelni, hogy ebben a szakmában dolgozzak”.

Utoljára 2015-ben vállalt közéleti szereplést, amikor Kulka Jánossal moderálta a március 15-ei ellenzéki tüntetést. Most viszont már azt mondja, az ember apatikussá válik, ha rengetegszer nekifut a falnak, és mindig visszacsúszik.

Bennem a CEU-s tüntetésen tört meg valami. Belesüllyedtem a depressziónak abba a fajtájába, amikor nincsenek amplitúdók, csak a csend. Közben meg nem szabad feladni a reményt. Ellenállásban, ellenzékiségben gondolkodunk, de sokszor elég egy kis semmiség, hogy belülről megrogyasszon és elporlasszon egy hatalmas intézményt. A napokban kipusztult egy rózsatövem, amelyik évek óta harciasan nagy tüskéket növesztett, mindent megtett azért, hogy megvédje magát. És az apró lisztharmat, amelyik kisebb, mint egy gombostű, behálózta és legyőzte. Ezért is hiszem azt, hogy nem feltétlenül a nagy dolgok hozzák el a változást.

A Fullajtár Andreával készült teljes interjút a HVG e heti számában találja.