„Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Törőcsik Mari mondatait nem véletlenül választotta a rendező, Bérczes László a keddi, a magyar dráma napján megrendezett „Senkié és mindenkié” – Törőcsik Mari-emlékest mottójává, hiszen a mai magyar színházi életből nagyon is hiányzik a nagyvonalúság és a felülemelkedés is.

És igaza volt: tényleg boldogító érzés volt megtapasztalni, hogy ha máskor nem is, de egy ilyen megemlékezés erejéig képes ez a végletesen szétszakított szakma valamennyire közösen kiállni valamiért. Konkrétan Törőcsik Mariért. Újra. Legutóbb a 80. születésnapján volt így. Hiszen ő valóban senkié és mindenkié, nemigen sajátíthatja ki semelyik oldal, egész élete és művészete erről szólt.

Az est Maár Gyula és Törőcsik Mari – Pilinszky János forgatókönyvéből készült –, a színészsorsról szóló líraian szép filmjének részletével kezdődött. „Déryné, hol, vagy?” – kiabálta Major Tamás. „Törőcsik Mari, hol vagy?” – tette fel az est két házigazdája, Udvaros Dorottya és Stohl András is a kérdést, és ezt válaszolta meg az est minden résztvevője: Törőcsik Mari ma is itt van velünk.

A színpad közepén az a – most fájóan üres – karosszék emlékeztette a nézőket végig a hiányára és az örök jelenlétére egyszerre, amelyben a 80. születésnapján ült a nemzetis köszöntésekor. E karosszék körül zajlottak az események most is, e mellett olvasott fel a színészről valamit, vagy énekelt egy-egy pályatárs, hol virágokkal borították be, mintegy ravatalt a nemzetis színészek, hol fergeteges táncot mutattak be a szék körül.

Időnként egy-egy bejátszást láthattunk Törőcsik szerepeiből, visszaemlékezéseiből, amelyekre épülve követte egymást a színpadon többek között Blaskó Péter, Molnár Piroska, Bodrogi Gyula, Voith Ági, Dés László, Básti Juli, László Zsolt, Oláh Ibolya, Söptei Andrea vagy Szűcs Nelli. Versek, dalok, személyes visszaemlékezések váltották egymást. Bodrogi Gyula például elmesélte, hogy annak idején hogyan settenkedett be arra a bizonyos színművészetis felvételire, ahol egy pillanat alatt beleszeretett Törőcsikbe. Aztán – folytatta – beleszeretett az egész osztály, majd rövidesen egy nemzet, és a világ is.

„Sugallatos művész. Nem eszközeiből él, hanem eszköztelenségéből... Amit csinál, az oly végzetes és kikerülhetetlen, s oly szeszélyes és oly kiszámíthatatlan is, akár az álom, telve a zseniális rögtönzések csalhatatlan mintáival. Kivételes közvetítő” – olvasta fel Zsótér Sándor rendező a legendás barát, az egyébként idén 100 éve született Pilinszky János Törőcsikről szóló írását.

Fortepan / Szalay Zoltán

Megjelent a színen a világhírű orosz rendező, Törőcsik Mari másik nagy barátja, Anatolij Vasziljev is, aki arról mesélt, hogy a színház és a barátság erejével hogyan „támasztotta fel” annak idején a színésznőt az „első halálából”, és vette rá, hogy szerepeljen a következő darabjában, a Naphosszat a fákon címűben. Később azt tervezték, hogy bemutatják Hemingway Az öreg halász és a tenger színpadi adaptációját, amely Törőcsik egyszemélyes monológja lett volna a 80. születésnapja alkalmából, ám az előadást a színész egészségi állapota miatt végül lefújták.

A kaposvári színház kelléktárvezetője, Kiss István is megemlékezett Törőcsikről, akivel annak idején a Vasziljev-féle előadásban dolgozott, ám nemcsak kellékese, hanem sofőrje, mindenese, barátja lett a színésznek, és megosztotta, hogy Törőcsik a házi palacsintát szerette, jó házi lekvárral, mert úgy vélte, az éttermekben, mindenféle kulimászt öntenek rá, hogy drágább legyen,

ráadásul furcsán is hajtogatják.

A Nemzeti Színház egykori igazgatója, Jordán Tamás szintén személyes emlékeket mesélt: ő arról, hogy mennyire szeretett vele bolondozni még utolsó éveiben is a velemi házában, és kijelentette, ő mindig a jókedvű, mosolygós Törőcsik Marira fog emlékezni.

Az intézmény másik igazgatójának fellépése a Nemzetiben a mai Magyarországon önmagában eseményszámba megy. Alföldi Róbert ezeken a színpadokon, amióta mandátuma lejárt és egyfajta közellenségnek számít, nemigen fordulhatna elő normál esetben. Ezúttal azonban – köszönhetően Törőcsik Marinak – egyszer csak feltűnt. Bejött a megvilágítás nélküli színpadra. Csak a hangjából lehetett tudni, hogy ő az, és elszavalta Pilinszky János négysorosát. Csak akkor kapcsolták be a fényeket, amikor meghajolt a hatalmas, kivetített Törőcsik Mari-fotó előtt. Majd levonult.

Udvaros Dorottya ezután közölte, Alföldi Róbertet láthattuk a színpadon, akinek Törőcsik annak idején – amikor a társulat szavazhatott arról, hogy a következő igazgatóválasztáson kit támogatnak – azt mondta: „Két évig észre se vettem, hogy maga az igazgató, mert nem szokott érdekelni az ilyesmi. De aztán a következő három évben megteremtett egy nagyszerű, egymást elfogadó, egymást energiákkal feltöltő társulatot”. Egészen szürreális volt, hogy ez a visszaemlékezés elhangzott a mai Nemzeti színpadján.

A színház mostani vezetője, Vidnyánszky Attila viszont hosszan mesélt a beregszászi emlékeiről, egész pontosan arról a momentumról, amikor Törőcsiket összekeverték Jászai Marival. Bérczes László beszélgetőkönyve is említi ezt a napot: a színésznő a társulattal játszott, amikor véget ért egy próba, és Vidnyánszky azt kérte, menjenek ki a teremből, mert azt át kell adni az általános iskolásoknak, akik egy közeli faluból érkeznek. „Megyünk lefelé a lépcsőn, a kisiskolások meg jönnek felfelé. Gondolja el, egy beregszászi lépcsőforduló, falusi gyerekek, és jön velük szemben Törőcsik Mari.

Maga a képtelenség. Látom, ahogy megállnak, tétováznak, a szemük is fennakad… aztán pár perccel később, már benn a teremben, Vidnyánszky először el se merte nekem mondani, azt hitte talán, hogy megsértődök, egy másodikos elemista kapkodva kiáltozik a tanárának, Tanító bácsi! Tanító bácsi! Tetszett látni? Jött le a lépcsőn Jászai Mari!

Trillék mesélték ezt nekem, aztán persze Attila is, hát sírtunk a röhögéstől.”

Vidnyánszky emellett emlékeztette a közönséget arra, hogy a Nemzeti Színház János vitéz-előadásában felvételről ma is – már a „Tündérországból” – hallható Törőcsik Mari hangja. És felkonferált a finálét is, amikor több tucat fiatal (a Sztalker csoport) ropta a magyar néptáncot Nina Simone Sinnerman című dalára (!).

A dübörgő jelenet után minden elhalkult, valaki meggyújtott egy gyertyát a karosszéknél, a fények lassan felkapcsolódtak, a közönség pedig egyszerre, felszólítás nélkül felállt és többperces néma tisztelgéssel emlékezett meg Törőcsik Marira, mielőtt szintén csendben kivonult a színházból.

Megható és megdöbbentő jelenet volt.

„Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié.” Az est mottóját is barátja, Pilinszky írta róla. Erre az egy estére Mari tényleg mindenkié volt. A magyar és egyetemes színházművészeté.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: