„Hölgyeim és Uraim, arról kellene beszélnem, milyen nagyszerű pillanat ez, milyen nagy nagy győzelem ez, hogy itt állhatok Önök előtt, kezemben egy nagyszerű díjjal, és elmondani, hogy ez a győzelem a kortárs irodalom győzelme egy olyan korban, amelyről mindenki azt jósolta, hogy benne lerohad az irodalom, nem lesznek olvasók, mert az olvasás is kevesek kiváltsága lesz, becsődölnek a könyvespiacok, és így tovább, szóval arról kellene beszélnem eme ünnepélyes pillanatban, hogy tévedtek a jósok, mert még mindig vannak olvasók, virágzik a könyvespiac, itt vagyunk mi is és most, egy díjazott, az olvasók, a könyvek, a kritikusok, minden működik, nem omlott össze semmi.

De.

Egy híd összeomlott.

Nem tudom, hallottak-e már Igor Pedinről, a Láthatatlan Emberről. Ő az, aki amikor Mariupolban felfogta, hogy az orosz katonák elkezdenek házról házra járni, és lelövöldözni az embereket, úgy döntött, gyalogszerrel elindul Mariupolból Zaporizsjába, ukrán területre, ahol már biztonságban lesz. 225 km állt előtte. Gyalog. Egy gurulós bőrönddel és a kutyájával. Zsu-zsu a kutya neve. 9 éves keverék kiskutya. Vékony lábacskák, sovány test, égő, fekete szemek. Körülöttük mindenhol halottak és kiégett katonai roncsok hevertek, robbanások, fegyverropogás, égő házak és falvak, ellenőrzőpontok. Lehetetlen átkelni a Poklon.

Oroszok között vezetett az a gyalogút, előbb ki kellett jönnie Mariupolból, aztán katonai ellenőrző pontokon kellett továbbjutnia, és sikerült, mert egyszerű koldusnak nézték, úgy is nézett ki, mint egy koldus, s így lett láthatatlan, haladt előre, azt hazudta, hogy Zaporizsjában ki van írva egy műtétre, és már kifizette, tehát mennie kell. Csecsenek és oroszok éjszakánként néha meghallgatták a hihetetlen történetét, hogy mi mindenen gyalogolt át sértetlenül, megtömték cigarettával a zsebeit, és jó utat kívántak neki. Láthatatlan ember lett tényleg, kihallgatták ugyan gyakran, de végül sehol nem bántották, sőt, voltak olyan ellenőrzőpontok, ahol adtak neki egy okmányt is, amellyel egészen messzire jutott sértetlenül.

De egy nap egy lerombolt hídhoz ért.

Az emberek között át tudok menni láthatatlanul, mondta, de egy lerombolt hídon nem.

Ő jár a fejemben most, meg a hídja.

Lent 30 méter mélység, biztos halál. Ő átjutott.

Mi is egy lerombolódott hídhoz értünk. A túloldalon van a Nagy, a Fenséges irodalom. Képesek leszünk-e átjutni oda.

Nem hiszem.

Elhiszem.

Nem hiszem

Elhiszem.

Nem.

Igen.

Nem.

Igen.

Joyce után — a végső mondatom itt:

NEM.

Igy jött ki.”