Mindent leírtak róla, róluk, tényleg mindent. A ma kerek születésnapot, a nyolcvanadikat ünneplő Paul McCartneyról, de John Lennonról, George Harrisonról, sőt Ringo Starr-ról is. Ez utóbbit egyáltalán nem viccesen vagy gúnyosan értem, a sokszor lesajnált Ringo a könnyűzene-történet egyik legjobb dobosa, ha valaki meghallgatja a Tomorrow Never Knows című Beatles-számot, annak többé nem kell magyarázni, hogy miért.

Szóval mindent megírtak a Beatlesről, a Beatles tagjairól, minden és még annál is több megtalálható róluk nyomtatásban, digitálisan, az évek alatt kikotorták a ládafiát, előkerült valószínűleg az összes ki nem adott dal, szarul eljátszott, próbálkozásként felvett, vagy a dalok evolúcióiának különféle fázisait rögzítő felvétel. Strawberry Fields Forever csapó egymillió, ilyenek.

Lettek antológiák, újrakiadott lemezek, újra-újrakiadott albumok. Persze, hogy némileg cáfoljam magamat, aztán mindig kiderül, hogy a Beatles-univerzum továbbra is tágul. Tavaly például megjelent a maratoni hosszúságú Get Back dokumentumfilm, amely – ha volt türelmünk a sokórás dokumentumfolyamhoz, amiben tényleg nagyon hosszan ott ülhettünk a zenészek mellett a stúdióban utolsó két nagylemezük dalainak elkészítése közben, együtt lóghattunk a Beatles-stábbal kávészünetekben, vagy nézhettük, hogyan tart krízismegbeszélést John és Paul – azért képes volt kifejezetten új megvilágításba helyezni dolgokat, és még a Beatles-mániásokat is meglepni.

Abban a filmben azt is láthattuk (pontosabban: abban a filmben is láthattuk), és az alkalommal egészen részletgazdagon és nagyon közelről, hogy Paul McCartney mekkora zseni. Nézhettük, ahogy csak ömlik belőle a zene. Ahogy pillanatok alatt képes zenei ötleteket felismerni, meglátni bennük a lehetőséget, és a lehetőségekből számokat kreálni, szólamokat alkotni, hangulatokat alakítani. Sőt azt is, ahogy mozgásban tudta tartani a már a vége felé közeledő Beatlest. Egészen megindító látni, ahogy John Lennon is feléled a stúdiófelvételek második felére, és felcsillan a sokat emlegetett Lennon-McCartney alkotói együttműködés. Meg a két ember, a John- és a Paul-szobor alatt.

Ez a két ember, persze az egész Beatles, de nyilván első sorban róluk, kettejükről van szó, a huszadik század kultúrtörténetének kulcsfigurája. Sőt talán ki is terjeszthetjük az értelmezési tartományt a huszadik századon túlra. Szondákon küldik el a Beatles zenéjét a világűrbe, hátha a földönkívülieknek is bejön. A je-je, a gombafejűek. Nem tudom, van-e értelme, mármint űrszondán küldözgetni dolgokat, de azért ez mégis csak mutat valamit.

A Föld nevű bolygón élő nyolcmilliárd emberből egészen elképesztően soknak van hozzájuk érzelmi viszonya.

A Love Me Do, az A Hard Days Night, a Yesterday, vagy az A Day In The Life megrázóan sok embernek jelenti ugyanazt. Így történhet meg, hogy úgy is írhatunk róluk – vagy legalábbis próbálkozhatunk írni – valami személyeset vagy érvényeset, hogy nem kell lábjegyzetelnünk az érzéseinket. Kis túlzással mindenki tudja, miről beszélek. Hiszen a Beatles ott van a közös kulturális tudatban. Ennél pedig nem is akarhat többet az, aki alkotásra adja a fejét. A Beatles-életmű pont azon a helyen található, ahol a Mona Lisa, Mozart, vagy a Csillagok háborúja.

A Yesterday című kifejezetten rossz filmben még a Google is meghülyül, amikor kitörlődik a történelemből a Beatles. Az Oasisre rákeresve kizárólag pálmafákat hoz fel a kereső. Több poén nincs is abban a filmben, de ez az egy azért ül. S ha már itt tartunk, mindannyiunknak – már, akiknek van valami köze a zenekarhoz – megvan a saját Beatles-mozija. A Beatles mindenkié. Óvodáskoromban hallottam először a zenéjüket. Mint valami súlyos cucc, azonnal beütött.

Egy barátom azt mesélte, amikor először hallotta a zenéjüket, ugyancsak kisgyerekként, abban a pillanatban világossá vált a számára, neki a zenével kell foglalkoznia. A Beatles beavatás. Könnyedség és mélység, radikális eklektika – és ha nincs Paul McCartney, ez az egész nincs. Ő és John Lennon zseniális sziámi ikerpár voltak: a kánon szerint McCartney hozta az áramvonalas formákat és a mesterségbeli tudást, Lennon pedig a karcot, az intuíciót és az őrületet, egymás szélsőségeit nyesegették, egymást egészítették ki.

A valóság persze sokkal bonyolultabb volt ennél. Hallgassuk csak meg az egyik legsúlyosabb Beatles-számot, a McCartney által írt Helter Skeltert. Charles Mansont persze visszamenőleg is felmentenénk ez alól. És ha már Manson: a Beatles nem csak kultúrtörténelem, hanem történelem is. A huszadik század második felének nagy társadalmi mozgásai, emblematikus eseményei közül nem kevés értelmezhetetlen lenne a Beatles hatása nélkül.

Persze nem könnyű Paul McCartney-nak lenni.

Egy egészen tisztességes, bizonyos pontokon kifejezetten nagyszerű szólóéletművet hozott össze. A korai szólólemezei élvezetesek, Wings nevű zenekara Band On The Run című munkája is kiemelkedő album. Később is biztos kézzel tudott kiváló popdalokat írni, a Hope Of Deliverance-t vagy a Pipes Of Peace-t jó hallgatni. És idősebb korára is nyitva maradt a füle és szeme, keresi az újat és az aktuálisat: a Chaos and Creation in the Backyard című albumot a Radiohead producerével készítette el, a végeredmény igen emlékezetes, a New című lemezre is fiatalabb zenei rendezőket invitált, és ez nem is volt hülyeség. A 2020-as McCartney III dalait izgalmas mai könnyűzenészekkel dolgoztatta fel.

Mégis, jellemzően nem erre sok-sok alkotói évtizedre fog emlékezni a történelem, hanem arra a nyolc évre 1962 és 1970 között.

Paul McCartney-válogatásunk, a teljesség igénye nélkül:

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: