Somló Iván Tamás néven született 1947. november 17-én Budapesten, saját szavai szerint erdélyi félzsidó családban, 2016. július 19-én halt meg daganatos betegségben.

A Práter utcai általános iskola zenetagozatára járt, hegedülni tanult, majd 13 évesen szaxofonra váltott. Még tucatnyi hangszeren játszott, a basszusgitártól a zongorán át a fúvós hangszerekig, de kedvence a szaxofon maradt. Heinemann Sándornak, a Royal Orfeum vezetőjének, a nagycirkusz karmesterének hatására beiratkozott az Állami Artistaképzőbe, cirkuszi zenebohóc lett.

Rövid ideig az Atlas együttesben zenélt, Beatlest, Rolling Stonest, meg minden mást, amit a Radio Luxemburgban hallottak. Az akkor még amatőr Omegának 1964-től három éven át volt tagja, de az anyagilag sokkal jövedelmezőbb artista szakmával sem szakított, és utazni is vágyott. A Luxor nevű zsonglőrcsoporttal körbeturnézta a világot, a cirkuszi szezonban – márciustól októberig – bohóckodott a hangszerekkel, a köztes időben "komolyan" zenélt itthon.

Az artistacsapat 1969-ben szétszéledt, Somló a Kex együtteshez csatlakozott. Zenéjük nem fért bele a hivatalos zenei ízlésbe, médiaszerepléshez nem jutottak, végül 1971-ben feloszlottak. 1972-től a Non-Stop együttes frontembereként lépett színpadra, a következő évben meghívták basszusgitárosnak a távozó Frenreisz Károly helyére az első magyar szupergroupba, a Locomotiv GT-be. A legenda szerint a hangszeren még nem igazán tudott játszani, de egy hónap múlva már kifogástalanul játszott.

Elsősorban az LGT énekeseként, basszusgitárosaként, szaxofonosaként írta be magát a magyar rock történetébe. Egyebek között ő szerezte a Ha a csend beszélni tudna, az Álomarcú lány, az Ülök a járdán, a Valamit mindig valamiért, a Boogie a zongorán, a Primadonna, a Nagyon kell, hogy szeress és az Annyi mindent nem szerettem még című slágerek zenéjét.

Somló Tamás anyagi gondjai miatt 1986-ban Dániába ment "vendéglátózni", egy külföldi zenészekből álló tánczenekarban énekelt és szaxofonozott, partikon, nagyobb rendezvényeken, hajókon léptek fel. Hat évig ingázott Budapest és Koppenhága között, mielőtt 1992-ben, Demjén Ferenc unszolására hazajött. Kiadott több szólólemezt, és a magyar könnyűzenei élet szinte minden jelentős személyiségével dolgozott együtt.

Ars poeticáját így fogalmazta meg:

Rockzenésznek vallom magam, de mást is el tudok viselni. Minden zenét lehet jól csinálni, ízléssel és tudással.

A zenélés mellett már ősz fejjel, 2004-ben kapott jogi diplomát, ennek megszerzését még az Omega együttes diplomás zenészei láttán tűzte ki céljául. Szintén jogász édesapja még megérte fiának diplomaosztóját, Somlót "szakmai ártalomból" a szerzői jogi kérdések foglalkoztatták.

Az LGT tagjai közül Solti Jánost és Karácsony Jánost is elérte a Blikk. Előbbi azt emelte ki, hogy Somló mindig a társaság középpontja volt. „Szeretni való, jószívű, nagy gyerek, aki makacs volt, mint az öszvér. Ha valamit a fejébe vett, ahhoz ragaszkodott. Nagyjából negyvenöt évig játszottunk együtt, és rengeteget kaptam én is tőle. Zenét, emberséget, barátságot, az élet szeretetét. Bejártuk a világot, itthon és külföldön turnéztunk, jó volt a közelében lenni. Tele volt energiával, ötlettel, álmokkal, ezért is lehetett annyira drámai és felfoghatatlan számunkra, amikor kiderült, hogy súlyos beteg. Nem mondtuk ki, de tudtuk, hogy itt nincs se isten, se ember, aki megmenthetné őt. Olykor láttam rajta, hogy fél. Két nappal a halála előtt találkoztunk utoljára, és számomra egyértelmű volt, hogy ő már ott áll a kijáratban, hogy elinduljon a végtelen felé."

Karácsony János emlékei, mint mondja, mivel ma is játssza a közös számaikat, inkább a hétköznapokban testesülnek meg, „éspedig úgy, hogy minden egyes koncerten velem van. S minden buli után a közönség, a rajongók megkérdezik tőlem, miért nem játszom el például az Álomarcú lányt. A válasz egyértelmű: képtelen vagyok rá. A lelkem, a feltörő érzéseim nem engedik, hogy el tudjam énekelni.”

Presser Gábor Somló a halálakor többek között azt mondta, hogy zenésztársa, barátja színpadi jelenléte nagy húzóerőt jelentett az LGT számára. "Nem ismerek olyan embert, aki Tamásra haragudott volna. Életét úgy fejezte be, ahogyan élt: utolsó fellépésére, amely talán egy hónappal ezelőtt lehetett, már nagyon nehezen tudott csak elmenni, de nem mondta le, mert Pécsett egy jótékonysági koncerten játszott beteg gyerekeknek."

MTI / Kallos Bea

Középiskolás korától a legjobb barátja Charlie volt, akit szintén elért a Blikk. „Az utolsó húsz évünkben szinte nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk, vagy ne beszéltünk volna. Soha nem felejtem el, hogy először Torontóban, egy kinti fellépést követően lett rosszul. Onnan már úgy jött haza, hogy sejtettük, komoly baj van. Élete utolsó éveit úgy élte le, hogy tudta, bármelyik nap az utolsó lehet számára. Sokszor vittem neki ebédet, szerette a főztömet. Bárcsak segíthettem, meggyógyíthattam volna” – mondta.

Geszti Péter a Facebookon sütött el egy gesztiséget: „A Tomi velünk van. A Tomi atomi.” Mint írja, szerinte „a világegyetem azon részéhez tartozik, amelyben a SomlóTomiság (ST) a periódusos elemek rendszerének láthatatlan, de nagyon is létező alkotóeleme. A SomlóTomiság (ST) vegyjele egyszerű atomokból áll: zeneiség, bohémság, kedvesség, nevetés, emberség. Az én mázlim, hogy ST örökké emlékeztet ezen részecskék fontosságára, hiába tesz úgy a világ, ahogy. Amikor Tomi utánozhatatlan hangján felhangzik, hogy "Nem adom fel, míg egy darabban látsz!" – akkor mosolyognom kell. Ahogy a mondása szól: "a nevetés karban tartja a lelket".