Rutinos Szigetlakóknak és Szigetjáróknak ez nyilván közhely, úgyhogy csak a rend kedvéért és lábjegyzetben mondom: pont az ilyen koncertek, a kisebb nagyok, a nagyobb kicsit jelentik az igazi különlegességet a fesztiválon (vagy általában egy fesztiválon), én például idén is ebből a kupacból bogarásztam ki magamnak a titkos favoritokat. És ami a tegnap estét illeti, összességében nem is csalódtam.

Arlo Parks mondjuk nem való a Nagyszínpadra, az egyből világossá vált. Legalábbis most, a pályája ezen a pontján biztos, hogy nem. És lehet, hogy később sem lesz odavaló. Nem mintha baj lenne a zenéjével, sőt. A Sziget előtti ajánlónkban is szereplő nigériai-csádi-francia-angol queer dalszerző-énekesnő laza grúvokra épített, többnyire finoman effektezett gitárokkal és szintikkel színezett soulos, indie-popos zenét játszik. Az ilyen dalokra szokták mondani, hogy intimebb térben jobban tudnak érvényesülni. És tényleg így van, ezek a kecsesebb, finomabb vonalakkal megrajzolt részletgazdag számok nehezen élnek meg egy olyan helyen, ami széles gesztusokra, nagyívű produkciókra lett kitalálva. Kicsit azt éreztem, mint pár éve az egyébként ugyancsak nagyszerű alt-J koncertjén, ugyanezen a helyen.

Ettől azonban még jó, amit Arlo Parks csinál. Főleg, amikor egy kicsit megmozdul, kimozdul a zenéje a lötyögős, R&B-s, középtempós, keserédességből – Super Sad Generation, van egy ilyen dala, ami bár nem volt tegnap este, de sokat elmond arról, miről kikről miket énekel; hát persze, a generációjáról, a magányos, bizonytalan, világba vetett, a digitális univerzumba visszavonuló késő tízen- és kora huszonévesekről –, és ez a keserédesség persze otthon a fotelben, vagy hazafelé a metrón tud remek életünk-filmzenéje lenni.

Arlo Parks

Reviczky Zsolt

Azt nem mondom, hogy kifejezetten erre is találták ki Parks gondosan producerelt, fényesre csiszolt, ráspolytalanított hangzású dalait, azt viszont mondom, hogy valamit még érdemes volna tennie azért, hogy az, ami fülhallgatóban megérint, az a fotelon túl, koncerten is jobban érintsen meg. No, de az első pár szám után azért életre kelt a koncert, volt, hogy éppen egy lassabban lüktető dal, volt, hogy egy izgalmas hangszeres megoldás dobta fel, ráadásul az egyébként Anaïs Oluwatoyin Estelle Marinho néven anyakönyvezett énekesnő is belejött az első, tapogatózó megoldások után. Végül nagy tapsot kapott első magyarországi fellépése végén, örülnék, ha mihamarabb egy budapesti klubkoncerttel térne vissza.

Ezzel szemben a FreeDome színpadon fellépő francia M83 lehet, hogy működne egy eggyel nagyobb helyen is, de egy biztos, ezen a helyen nagyon-nagyon működött (lazán, de meg is töltötték a tízezres sátrat egyébként). Persze az ő személyességük és intimitásuk kiszerelése egészen más, nagyszabású, sőt grandiózus – minden tekintetben. A többes szám második személy egyébként részben indokolt, részben nem – nem indokolt, mert az M83 név valójában egy személyt takar, Anthony Gonzalez multiinstrumentalista-dalszerző-énekest, másfelől viszont az M83 a színpadon egy rendes zenekar, dobos, egy hegedűn is játszó basszusgitáros, egy billentyűs, egy másik billentyűs, aki néha szaxofonozik is, meg egy másik gitáros, aki – ahogy azt a nálam jóval fiatalabbak mondják – láthatóan nagyon élte a show-t.

M83 vasárnapi fellépése a Szigeten

Túry Gergely

Az M83 nagy, vagyis NAGY. Nagyszabásúak a dalok, vagy inkább a számok, mert itt nem klasszikus verze-refrén-verze-refrén-típusú szerzeményekről van szó, inkább hömpölygő zenéről, ahol sok esetben az ének is afféle hangszerként funkcionál. Gonzalez zenei világa egyébként attól izgalmas, hogy egyfelől nagyon is sajátja, másfelől viszont kismillió dolgot belehallunk az elmúlt ötven év könnyűzenéjéből, kezdve a hetvenes évek elektronikus zenéitől és az ambienttől, a nyolcvanas évek szintis és artpopos újhullámán át a My Bloody Valentine- és Slowdive-féle shoegaze-en és az elektronikus tánczenén keresztül a Sigur Rós-féle grandiozitásig. Az M83 hömpölygő zenéje erősen mosott, széteffektezett, úgyhogy pont passzolt is hozzá ez a hatalmas sátor, az óriási tér.

Mindezt nagyszerűen egészíti ki minden, amit a szemnek szánnak Gonzalezék. A fények egyrészt. És főként a háttérvetítés, ami néha olyan volt, mintha dimenziókapukon szökellenénk át, vagy fekete lyukakba ugrálnánk fejest, néhol egy sosem volt fantasy film kulisszáit idézte meg, máskor a pokróc alatt olvasott képregényújság emlékeit idézte fel. Nem véletlenül definiálja Gonzalez a zenéjét „felnőtt által lejegyzett tinédzser-álmoknak”. Az sem meglepő, hogy évekig ő volt a Cirque du Soleil Volta című utazó show-jának a zeneszerzője és zenei rendezője.

Túry Gergely

Mindezzel együtt, mindennek ellenére, mindehhez képest – a kívánt rész aláhúzandó – Gonzalez nem egy tőről metszett sztáralkat, sőt semennyire nem az: sovány, kopasz csávó, farmer, póló, nincs szanaszétvilágítva a koncerten, az énekhangja sincs durván kiemelve a hangképből – ha jól látom, azt gondolja, hogy nem az ő személye fontos, hanem az, ami a színpadon összességében történik, és onnan lejön. Az pedig eléggé meggyőző.

(Borítókép: Anthony Gonzalez / M83 a vasárnapi Sziget-fellépésen. Fotó: Túry Gergely)