„Máig nem tudom, miért kegyelmeztek meg, talán a könnyeink hatották meg őket” - interjú Charlie-val
Charlie – ma már mindenki egyszerűen csak így ismeri. Hogy idáig jusson, megelőzte mintegy két évtizednyi, hihetetlen kalandokkal teli külföldi zenélés, miközben itthon szinte elfeledték. Tulajdonképpen 40 évesen futott csak be a Tátrai Banddel, majd a saját zenekarával. Dupla viszkis jégről, életveszélyes kalandokról, a zene-dalszöveg viszonyról is kérdeztük a 77 éves énekest. Balla István és Németh Róbert interjúja.
„Itt jön a kis Charlie Parker!”
– mondogatta egy barátja, amikor meglátta az állandóan magával cipelt első hangszerével, a trombitájával a kis Karcsit. „Jobban tetszett ez a név, mint a szüleimtől kapott Károly.” Innen a művészneve.
Most, amikor összefutunk egy budai étteremben, nevetve Charlie bácsiként mutatkozik be.
Nem, nem whiskyt kért, jég is csak az ásványvízébe került. Mint mondja, sosem tolta túl a rock and roll életformát. „Volt egy bizonyos időszak, amikor Horváth Attilával, Papp Tamással rendszeresen eljártunk a Piafba, meg máshova, később a Bajor Imrével is. Berúgás is volt egyszer-kétszer, de sosem volt belőle probléma. A zene munka, és azt nem lehet részegen csinálni. Soha nem borultam fel a színpadon, soha nem maradt el koncertem.”
Persze, ma már bárhol játszik, mindenhol kiabálják, hogy „Charlie! Jég dupla whiskyvel!”, úgyhogy minden bulin elő is kerül egy kis üveg. „Picit töltünk, koccintunk, aztán belecsapunk.”
A felesége halála óta viszont már nem nagyon jár el sehova, sőt zenét sem hallgat. „Pedig előtte rengeteget hallgattam, szerintem ez nagyon fontos egy zenésznél. Nem tudom, mikor jön el, hogy képes legyek újra erre. Mondjuk, sokszor rájövök mostanában, hogy otthon, a házimunkával, cicaetetéssel, unokázással is ugyanúgy el lehet fáradni, mintha bulikat nyomnék.”
Azért kértük a találkozást, mert épp a meseszámú életkorát ünnepli egy könyvvel (Charlie – 77 sztori), hét plusz hét vidéki várost érintő turnéval és egy Aréna-bulival.
A könyv valóban 77 sztoriban meséli el életét, és időnként az az érzése az embernek, hogy egy Rejtő Jenő-regényt olvas. Kifejezetten kalandos életút után ért el az egykori balettiskola-növendék (többek közt Markó Ivánnal járt balettiskolába, ám egy betegség után fel kellett adni azt a pályát) arra a szintre, hogy ma már mindenki tudja ebben az országban, ki is az a Charlie.
Klubszinten egyébként kifejezetten sikeres zenekarai voltak már a 60-as években is. Decca, később Olympia néven koncerteztek, ám az akkori rendszerben itthon nem adatott meg nekik az igazi áttörés, ugyanis nem lehetett rádió-, tévéfelvételük, lemezük, ezért, amikor lehetőségük adódott rá, külföldön próbálkoztak.
„Hogy miért kerültem ki a különböző külföldi helyekre, sokat töprengtem. Nagyon népszerű zenekar voltunk 1964-től 1970-ig. Hat év az nagyon sok idő, a Beatles sem bírta sokkal több ideig. Hogy miért nem sikerült az Olympia zenekarral egy nagylemezt csinálnunk, abban benne voltam én is. Akkor nem voltak még menedzserek, csak zenekarvezetők, én pedig rossz zenekarvezető voltam. Azt gondoltam, elég kell hogy legyen a befutáshoz, hogy megtöltjük a budapesti klubokat, van jó műsorunk. De nem. Kapcsolatok, összeköttetések kellettek – az egyébként most is pontosan így van. Azok voltak a jó zenekarvezetők (például Frenreisz Károly, Laux József), akiknek ez megvolt és tudták ezeket működtetni” – magyarázza.
Az Olympiának tehát itthon nem termett babér, így, amikor a magyar zenekarok külföldi fellépéseit szervező és engedélyező (és persze a gázsi egy jó részét lenyúló) hivatal, az Interkoncert vezetője felajánlotta, hogy menjenek ki Jugoszláviába, majd később Szudánba, elfogadták a lehetőségeket. „Összekaptam a zenekart, egy fél perc alatt megkaptuk az útlevelet, és már mentünk is. Mindig azonnal megkaptam egyébként az útlevelet, ami akkoriban nem volt azért mindennapos. Szoktam azon gondolkodni, hogy ez miért is volt, talán, azt akarták, tűnjek el itthonról, nem tudom.”
Mindenesetre ezekkel az utakkal elkezdődött Charlie kisebb megszakításokkal, több zenekarral, számos országot érintő, összességében közel két évtizedes külföldi karrierje. Erről a könyvben számos sztorit elmesél. Amikor például a mai Koszovó területén fekvő Prizrenben zenéltek, többször érezték magukat életveszélyben, volt úgy, hogy teljes joggal. Első fellépésükön azt vették észre, hogy sörösüvegek repülnek feléjük és törnek szilánkokra a színpad előtt. Gyorsan elmenekültek onnan, de kiderült, ez arrafelé a tetszésnyilvánítás jele volt, így hosszas rábeszélés után nehezen visszatértek a színpadra. Ez tehát nem volt igazából veszélyhelyzet.
Amikor egy albán szimfonikus zenekar érkezett a szállásukra, tele fiatal lányokkal, és az akkor az Olympiában játszó Póka Egonnal meglesték a zuhanyzásukat, az már keményebb szituációba fordult. Ugyanis lebuktak, és üldözőbe vette őket három felbőszült albán. Letérdeltették őket, kést nyomtak a nyakukhoz. „Máig nem tudom, miért kegyelmeztek meg, talán a könnyeink hatották meg őket” – mondja Charlie ma már nevetve a dolgon.
Végül aztán többször, több helyen zenéltek Jugoszláviában („ami már majdnem Nyugat volt”). Póka három éve, a halála előtt kijelentette Charlie-nak, hogy ez volt élete legszebb időszaka, és nemcsak azért, mert fiatalok voltak, hanem mert remek zenekaruk volt.
„Ez az egyik legnagyobb dicséret, amit életemben hallottam. Egyébként, ha később nem megyek ki Skandináviába, akkor valószínűleg itthon a Pókával zenéltem volna, és akkor nincs Hobo Blues Band, vagy legalábbis nem vele” – morfondírozik Charlie, aki azért röviden a másik életveszélyes kalandját is elmeséli („hosszabban meg ott van a könyvben”).
Ez már Irakban történt, miután játszottak a szudáni fővárosban egy fél évet, és ahol egy darabig csótányokkal, skorpiókkal zsúfolt lukban voltak kénytelenek lakni, de később egy helyi milliomoscsemete révén sosem látott luxusba csöppentek. Majd következett több közel-keleti helyszín, amibe beletartoztak többek között a dubaji uralkodónál és a jordán királynál adott koncertjeik, vagy az, hogy egy alkalommal gratuláltak nekik a Rockefeller család tagjai. „Lehet, hogy ezeket a találkozásokat elszalasztott lehetőségnek tartjuk ma már, hiszen nem gazdagodtunk meg, pedig, akár ilyen irányt is vehetett volna az életünk. De mi csak zenélni, jól zenélni akartunk, és azért a gázsink sem volt rossz” – mondja.
„Egy bizonyos Abu Johnny bagdadi kaszinójában is játszottunk a Tigris partján, ő nagyon szeretett minket, többször meghosszabbította a szerződésünket, de a negyedik hónap után már nagyon erős honvágyunk volt, mondtuk, hogy adja vissza az útlevelünket (ekkor az volt a szokás, hogy a szerződés idejére le kellett adni a papírjainkat a munkáltatónál), megyünk haza. Nem akarta, ezért kitaláltuk, hogy titokban helyi arcoknak eladjuk a felszerelésünket. Amikor odaálltam később elé, hogy game over, Abu, nincs cuccunk, nem tudunk zenélni, begurult, lökdösni kezdett, elszakította az ingemet. Vörös Gyula, a dobosunk erre egy székkel leütötte.”
Tudták, hogy ez nem tréfa, azonnal taxiba vágták magukat, hogy minél előbb kiérjenek a repülőtérre. Abu családja azonban üldözőbe vette és elkapta őket, késsel a kezükben kirángatták őket a homokba. Azt hitték ott halnak meg a sivatagban, de végül a rendőrségre vitték őket. Ott két napig sötétzárkában várták, hogy felakasztják őket, de végül egy tiszt, aki ismerte Abut, és sötét módszereit, elengedte a zenészeket. „Azt mondta, menjünk be a kórházba bocsánatot kérni Abutól, aztán irány a repülő, de soha többé nem mehetünk vissza Irakba, és pénzt nem vihetünk ki az országból. Az elsőnek kifejezetten örültünk, a másodikat némi trükkel kijátszottuk: egy labdába rejtve vittük haza a megkeresett dollárjainkat.”
Itthon azonban továbbra sem sikerült az Olympiával megfelelő fórumokat kapniuk, így amikor hívták, Tátrai Tiborral együtt átigazolt a már akkor is sztárnak számító Generál együttesbe. Ám a Generál sem feküdt túl jól a magyar popzenét irányító embereknél, igazi nagy lehetőségeket nem kaptak. A KGST-országokban ugyan turnézhattak, lemezük is megjelent, de ahhoz, hogy továbbléphessenek, sok rossz kompromisszumra kellett volna kényszerülniük, így 1979-ben feloszlott a zenekar.
Charlie-nak közben megszületett a fia, és nem tudta volna eltartani, így amikor jött a lehetőség Skandináviába igazolni, nem habozott. De játszottak Svájcban, Izlandon, egy évben egy hónapot hajón, máshol. „Ha tudtam, hazajöttem látogatóba, vagy a feleségem, Katika és a fiam jött hozzám ki. Nehéz időszak volt. Katikával sokat beszélgettünk arról, hogy jöjjek-e haza, vagy sem. De végül ő biztatta a további kinti munkára, mondván, »amit te csinálsz, azt itthon úgysem fogják szeretni«.”
Így aztán sokáig eltartott ez a skandináv időszak. Jól keresett, jó zenekara volt, több világsztár is gratulált nekik – de nem volt a családjával.
Negyvenéves korában jött haza végleg. Ekkor kezdődött tulajdonképpen a második hazai karrierje. De akkor sem indult simán. „A Tátrai Bandet nem a Tibusznak vagy nekem, hanem Kovács Tamásnak köszönhetjük, ő tartotta életben anyagilag, plusz ő volt a basszusgitáros és a szövegíró. Megcsináltuk az első és szerintem a legjobb lemezt, az Illúziók nélkült. A kutya nem volt rá kíváncsi. Elmentünk turnézni, a plakátokon az volt, hogy Charlie (ex-Generál), de hát, ki emlékezett már akkor rám! Volt, ahol tíz ember volt a koncerten. Ennek ellenére Kovács úr pénzéből kimentünk Amerikába, megcsináltuk a New York, New Yorkot (amiről a Tibusz először azt mondta, ha felkerül a lemezre, kilép a saját zenekarából), és valahogy befutottunk.”
Közben összeállt a Charlie Band is, ami azóta is, tagcserék nélkül működik. És adták ki sorban a lemezeiket mindkét zenekarral, megnyertek egy sor szakmai díjat, a közönség is kitartott mellettük. Ma már a Tátraival Banddel nem dolgozik. „Semmi probléma, nagyon szeretjük egymást Tibusszal, de öreg vagyok, nekem ennyi elég volt, nem tudnám jól csinálni mind a kettőt.”
Mint mondja, már nem rohangál a színpadon, de a hangja még bírja. „Nem kellett a hangnemet lejjebb vinni egy dalnál sem, mert megöregedtem. Szerencsém van. Amíg tudok járni-kelni, amíg még jól vagyok, addig csinálom.”
„A zene a lényeg. Nagyon jó zenét kell írni, és a hab a tortán a szöveg, az is fontos – magyarázza. – Ha egy zene gyenge, és arra írnak szöveget, az csak azoknak jó, akiknek rossz a hallásuk. Ilyenkor a szöveg viszi el a balhét, miközben a zene tré. Azt látom, hogy mostanában főleg ez van. Ha a mi dalainkról levesszük Horváth Charlie-t, akkor is piszok jó zenét hallasz. Szinte megél magában a zene. Én csak egy előadó, egy közvetítő vagyok, ha netán hiteles is, akkor szeretnek az emberek.”
Összességében szerencsés embernek tartja magát. „Sok mindent megúsztam, öt autóbalesetet, az előbb emlegetett életveszélyeket, bejártam a világot, mindig nagyon jó zenészekkel, nagyon jó zenéket csináltunk, ez a legnehezebb helyzeteken is átlendített. Hatvan éve vagyok a színpadon, voltak időszakok, amikor minden évre jutott legalább háromszáz előadás, de még tavaly is megcsináltam legalább hatvan bulit. Képtelenség lenne összeszámolni, hányszor álltam ki énekelni a közönség elé, de tízezernél biztosan többször. Elénekeltem legalább két-háromezer dalt. És még ma is ki tudok állni a színpadra, ráadásul a közönség is szeret, a szakma is elismer.”
Elköszönéskor még meghatódva elmeséli, hogy az októberi Aréna-buliján a fia zenekara lép fel majd előttük. „Sajnos, Katika már nem érhette meg, de nagyon büszke lenne rá, nagyon jó zenét csinálnak. Egyébként pedig nem lesz füst, meg fényorgia, csak kivetítők, hogy jobban lássanak minket. Nincs szükségünk mindenféle látványelemre.
Nálunk csak a zene van. Ez a lényeg.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
