A 2020-es évek környéke most már szinte biztosan a folytatások, remake-ek, spinoffok, rebootok, prequelek és élőszereplős rajzfilm-újrafeldolgozások koraként kerül be a filmtörténeti tankönyvekbe, ennek pedig az az egyik mellékhatása, hogy az ember lassan már fel se teszi azt a kérdést, ami pedig a témában korábban a legfontosabb volt:
de minek?
Például hogy minek harminchat év után folytatást készíteni egy tökéletesen lezárt, mára bőven kultstátuszba emelkedett filmklasszikushoz?
És ha így van, mármint hogy az ember már fel se teszi ezt a kérdést, vagy megelégszik azzal a válasszal, hogy „hát mostanában így szokás, ez van”, azzal bizonyos filmek nagyon jól járnak. A Beetlejuice Beetlejuice is, Tim Burton 1988-as nagy dobásának most elkészített második része. Mert ha ezt a kínzó „minek?” kérdést nem tesszük fel, akkor nincs is semmi baj.
A Beetlejuice Beetlejuice önfeledt szórakozás, bájosan eszement őrültség, amiről süt az alkotók lelkesedése, és ami abszolút korszerűtlenül és ettől kifejezetten szeretnivalóan idézi fel a már a nyolcvanas években is szándékosan sufnimegoldásnak tűnő vizuális trükköket. Amely sufnimegoldások egyébként, ha rettenetesen jóhiszeműek vagyunk és kicsit hunyorítunk, szinte már válaszként is elfogadhatóak a „minek?” kérdésre: hogy lássunk néha ilyet is abban a korban, amikor a CGI már rég ledobta az ékszíjat és elszabadult, és ennek révén emlékeztessük magunkat arra, igazi szerelemmunka is lehet a filmkészítés még egy nagy stúdió felügyelete alatt is, nem kötelező, hogy a gyárszalag és az ipari szemlélet legyen a legelső, ami eszünkbe jut a moziban.
AFP / Warner Bros. – Plan B Entertainm / Collection ChristopheL
Na nem mintha a két dolog, a cuki sufnituning meg az épkézláb történet, ami megindokolja, miért is készült el a film, kizárná egymást. Mert a Beetlejuice Beetlejuice esetében nehéz mást érezni, mint hogy Tim Burton rendező nagyon szeretett volna újra játszani fiatalkori játékaival, és ebben örömmel partnerei voltak fiatalkori játszótársai is Michael Keatontól Winona Ryderig és Catherine O’Haráig. (A szexuális bűnelkövetőként lebukott Jeffrey Jonest inkább nem hívták meg újra, de sebaj, karaktere azért szerepel a filmben, csak először egy gyurmafigura „játssza”, később pedig fej nélkül jelenik meg, ami Tim Burton világában még csak nem is meglepő, a Beetlejuice-univerzumban meg aztán pláne nem az.)
Az első rész arról szólt, hogy a két, igazán szimpatikus, kisvárosi főszereplő, férj és feleség egy tragikus balesetben elhaláloznak, azonban ezzel eleinte nincsenek is tisztában, szépen hazatérnek a házukba. Csak aztán amikor rájönnek, hogy nincs tükörképük, az emberek sem látják őket, és mellesleg egy, a frissen elhunytaknak címzett kézikönyvet is kaptak, akkor jönnek rá, hogy ők már csak szellemek, akiknek otthonába ráadásul épp beköltöznek az új vevők. Az ő kiűzésükre akarták felbérelni a Beetlejuice nevű halottat, csak aztán kiderült, hogy nála még az élők is jobbak.
Warner Bros
A második rész a sztori szerint is harminchat évvel később játszódik, az első részben a szellemeket látó kamasz mára szellemlátós tévéshow-t vezet, már neki is kamaszlánya van, a nagyi pedig pont ugyanolyan idegesítő és vitatható tehetségű művész, mint az első részben. A nagypapa halála miatt a család visszatér Winter Riverbe, a holtak közt magának egész szép karriert kiépítő Beetlejuice (a fiatalkori őrültségét erőlködés nélkül visszahozó Michael Keaton) pedig csak erre vár, hiszen az előző rész végén ugyebár meghiúsult a vágyott házassága Lydiával (Winona Ryder).
Innentől meg igazság szerint olyan a sztori, mintha az alkotók itt megtorpantak volna az ötletelésben: „Oké, Beetlejuice visszatér, és aztán mi legyen?” „Hát, mondjuk erre nem is gondoltam, tényleg, mi legyen?” Úgyhogy Alfred Gough és Miles Millar forgatókönyvírók bedobáltak mindent, ami felmerülhet: az egyik szereplőnek legyen kicsit flúgos a pasija, keressünk meg egy halott apukát is, valaki ismerkedjen össze egy gyanús alakkal, és még Beetlejuice se csak mellékszereplő legyen, ő is próbáljon meglépni egy rejtélyes halott elől. És mindez történjen minél nagyobb sztárparádéval, Monica Bellucci legyen fémkapcsokkal összefércelt halott, Willem Dafoe kilógó agyú zsaru, Danny DeVito meg rothadó alvilági portás, mert így még nagyobb móka az egész.
AFP / Warner Bros. – Plan B Entertainm / Collection ChristopheL
És ebben igaza is van Tim Burtonnek: tényleg nagy móka az egész.
Jópofa marhaság, talán ez a legpontosabb körülírása a Beetlejuice Beetlejuice-nak.
Bár igazán fájó, hogy az egyik legjobb poénja kizárólag angolul érthető és lefordíthatatlan: a Lélekvonat, ami a halottakat viszi a másvilágra, angolul Soul Train, ezért mikrofonhajú feketék énekelnek nagy táncolva souldalokat a peronon. Pedig ez a jelenet akár jelképe is lehetne a filmnek, ha átjönne a magyar nézők számára is: minden jelenet próbál rálicitálni az előzőre marhulásban. A fulladásos halált halt hullát marcangolják örökké (szándékosan gagyi műanyag)piráják, az első részben csak kósza viccként felbukkant, zsugorított fejű halottak kapjanak millió jelenetet, legyen ismét zenés-táncos betét, legyenek oltárian undorító részek, ha már afféle horrorparódiát nézünk, bukkanjon fel egy halálra égett Mikulás, aki nyilván égő kandallóban landolt a kéményből, és így tovább.
Warner Bros
És ez működik és hatásos is. Ha az ember nem filmkritikus és nem kell értelmet keresnie egy filmben, szuperül el tud lenni a moziban hátradőlve és hol nevetve, hol inkább a fejét fogva – de vidáman fogva a fejét! –, bólogatva az utalásokon a korábbi Tim Burton-filmekre, na meg fejet hajtva a harminchat éves vizuális trükkök változatlan visszahozása előtt. Csak ha muszáj belegondolni, akkor tűnik fel, hogy a konfliktusok valójában olyan egyszerűen oldódnak meg, hogy izgulni sincs időnk rajtuk, hogy a forgatókönyv kapkodva ugrál az egyes sztoriszálak között, vagy hogy az olyan történetelemek, mint a „nyilvánvalóan össze nem illő párról csak hosszú vekengés után derül ki, hogy nem illenek össze”, méltatlanok ehhez a filmhez (is).
Warner Bros
Pedig Burton itt-ott reagál arra, hogy 2024 van: eleve a Ryder karaktere által vezetett szellemlátós tévéshow is ilyen, de akadnak a filmben influenszerek is, egy színészkarakter pedig odaszúr egy megjegyzést a folytatásokra és prequelekre. De ezek megmaradnak két másodperces gegeknek; semmivel nem nagyobb a súlyuk, mint mondjuk a pirájás poénnak. Nem biztos, hogy a legeredetibb ötlet lett volna influenszeres társadalomkritikára felfűzni a filmet – akár úgy, ahogy az első zombifilmek a fogyasztói társadalom plázajáró „zombijait” állították pellengérre –, de az máris több lett volna, mint hogy „álljunk össze még egyszer ezekben a halál jópofa jelmezekben és sminkekben, és bohóckodjunk két órát!”
Mert hát ez a Beetlejuice Beetlejuice: két óra önfeledt bohóckodás. Mégpedig jóféle bohóckodás, csak az ember néha úgy érzi, ha már jegyet váltott a cirkuszba, lehetne más szám is a keménykalap és a krumpliorr mellett.
Figyelünk, mire kíváncsiak olvasóink. Cikkünk írásában segítségünkre volt a Google Trends.
