Jorgosz Lantimosz végre visszatért a Szegény párák és A kedvenc előtti, sokkal kevésbé közönségbarát, cserébe imádnivalóan elborult, merész és meghökkentő ötletekkel teli korszakához. Ez a mondat sok filmrajongó számára csodásan hangzik, és igaz is, de ha megnézzük A homárral és az Egy szent szarvas meggyilkolásával világhírűvé vált rendező új filmjét, A kegyelem fajtáit, rájövünk, hogy egy ilyen hangzatos állítás önmagában még semmit nem jelent.

Azt legalábbis biztos nem, hogy ettől a film automatikusan jó is.

A Cannes-ban is díjazott A kegyelem fajtái leginkább ugyanis azt mutatja meg, milyen az, amikor egy rendező már annyira híres, hogy bármivel előállhat, úgyis megkapja rá a jóváhagyást és a kellő mennyiségű pénzt. Persze a produceri kontrollra sokszor lehet azt mondani, hogy elnyomja a nagy tehetségeket, elmeszeli a kockázatosabb vállalkozásokat és mint ilyen, művészetellenes – néha viszont mégiscsak szükség lenne a külső szemre, hogy megállapítsa, egy hevenyészett ötlet van-e annyira erős, hogy érdemes belőle filmet készíteni.

outnow.ch/Searchlight Pictures

Vagy három hevenyészett ötlet.

Mert A kegyelem fajtái tulajdonképpen egy filmként tálalt mini antológiasorozat: a közel háromórás film három darab, egy-egy órás „sorozatepizódból”, három egymástól szinte teljesen független filmből áll, amelyekben ugyanazok a színészek más és más szerepeket játszanak. És mindhárom film egy-egy olyan alapötletre épül, amelyek emlékeztetnek Lantimosz egyéni látásmódjára, tabukat nem ismerő fogalmazásmódjára, morbid humorára, neonsötét világlátására, és amelyekre olyan jó lenne azt mondani, „egy-egy erős ötlet” – csak épp nem erősek. Tipikusan olyan ötletek, amik – irodalmi példával – híres írók idős korában szoktak megjelenni, amikor már megéri kiadni azokat a novellákat is, amiket egy ismeretlen írótól még senki nem talált volna elég kiforrottnak, de addigra már a név úgyis eladja, a rajongók meg annak is örülnek, ha egyáltalán van mit olvasni a kedvencüktől akkor is, amikor épp nem írt az életműbe szervesen illeszkedő művet.

Mindhárom film hasonló alapra épül: Lantimosz egy abszurd módon sarkított metafora révén beszél valamilyen társadalmi vagy emberi kérdésről. Az első epizódban a behódolás, a harmadikban a messiásvárás és a szekták kérdését tálalja, a másodikban talán a párkapcsolati dinamikák változásáét, de ez a rész a legkevésbé sikerült a háromból, olyannyira, hogy még arra is nehéz választ adni, egyáltalán mit akart vele ábrázolni Lantimosz és a korábbi, „nem hollywoodias” filmjeiben is vele együtt dolgozó társforgatókönyvíró, Eftimisz Filippou. A metaforák jelentése lassan bomlik ki, ami nem baj, az viszont annál inkább, hogy amikor kibomlott, az ember fejében egy szó villan fel, mint aluljáróbüfé cégére sötétedés után:

antiklimatikus.

outnow.ch/Searchlight Pictures

Pedig mindhárom részben van valamiféle csattanó, vagy inkább egyfajta csúcspont, csak olyan ez, mint földrajzórán, amikor megtanítják, mi a különbség hegy és domb között: ezek nem hegyek, csak kis dombok csúcspontjai. Nem felkiáltani akar utána az ember, inkább csak biccenteni, hogy hát igen. Ez persze nagyban összefügg azzal a már említett, de megkerülhetetlen problémával, hogy nem elég erősek – jelentésgazdagok, agyzsibbasztóak, megdöbbentőek vagy katartikusak – az ötletek. A sztoriknak nincs igazán amplitúdójuk, tíz perc után nagyjából ugyanannyit, ugyanúgy állítanak, mint ötven perc után, pedig a jó film az érzelmeinkkel játszik, nem hagyja nyugodni a nézőjét. De akármilyen furcsa, morbid jelenetekkel is van tele A kegyelem fajtái, valójában meglehetősen egyenletes pulzussal lehet végignézni.

Spoilerek nélkül nehéz, sőt inkább lehetetlen leírni, milyen groteszk vagy sarkított ötletekről is van szó, legfeljebb néhány jelentéktelenebb példát lehet hozni: olyanokat, mint a férj, aki azt kéri vacsorára a feleségétől, hogy vágja le és süsse meg a saját hüvelykujját; a főnök, aki nemcsak a beosztottjai munkanapját szabályozza, de a hétköznapjaik minden percét is; a szekta, ahol az izzadságot a bőrről lenyalva állapítják meg, „szennyezett” lett-e az adott szektatag.

Az első, a főnökös rész arról szól, mennyire vágyik arra az ember (ebben a penészes narancsként kifacsart világban, amilyennek Lantimosz látja az életet), hogy valaki megmondja, mit kell csinálnia, vagyis hogy mennyire alaptermészete az embernek, hogy elfogadja a diktatúrát is cserébe azért, hogy neki személyesen egész jó, vagy legalábbis bizonyos előnyökkel teli élete legyen. Ez borzasztóan izgalmas felvetés, és Magyarországon is sok művész írhatna a témáról drámákat, filmeket vagy regényeket, hiszen millió példáját látjuk ennek mi is; ezek a művek jó esetben rétegzettek lennének, mint az Állatfarm, és borzasztó érzés lenne felállni a végén, mert azt éreznénk, tulajdonképpen rólunk magunkról is szólt.

Na ezek az érzések hiányoznak nagyon A kegyelem fajtáiból: nem ráismeréssel járnak a sztorik, csak azzal az el- és felismeréssel, hogy valóban milyen ügyesen és profin kiaknázták az alkotók az abszurd alapmetaforában rejlő lehetőségeket. De vagy ez az abszurditás nem hagy lehetőséget a rétegzettségre, vagy Lantimosz érezte úgy, hogy annyira jópofa, amit kínál, hogy nincs is szükség többre, nincs szükség az egy mondatban összefoglalhatón túlmutató állításokra, nincs szükség az alapfelvetés továbbgondolására.

outnow.ch/Searchlight Pictures

A második rész mintha arról beszélne, hogyan változik meg egy párkapcsolatban egymás mellett egy pár két tagja olyannyira, hogy végül már egymásra sem ismernek, és hogyan hibáztatjuk ezért a másikat, miközben fel sem merül bennünk, hogy valamit mi látunk rosszul. De itt sem a párkapcsolatok sajátosságain gondolkodunk el, csak, mint valami jópofa kiállítás képei előtt sétálva, élvezzük, milyen groteszk ötletei is vannak Lantimosznak a levágott ujjtól a vacsoraest közbeni barátságos pornónézésig. A harmadik rész a furcsa, a maga messiását kereső szektáról érdekes karaktertanulmány, de a sztori maga alig emelkedik felül a téma sablonjain, és még a lantimoszos abszurditások is kevésbé jelennek meg.

Ezt a részt inkább a kiváló színészi játék teszi valamennyire szerethetővé – ahogy egyébként a többit is. Mert ha A kegyelem fajtáit az idős sztáríró fióknak írt novellagyűjteményéhez lehet hasonlítani, akkor ezt a kötetet nem a könyvkiadó erőltette, hanem az író akart magának jó perceket szerezni.

Ez a film olyan, mintha jutalom lenne a benne szereplőknek és az alkotóknak, csak nem tudni, miért ők kapták a jutalmat, és miért nem, ahogy szokás, a nézők.

A filmben három-három, egymástól tökéletesen eltérő szerepet eljátszó, nagyszerű színészek (Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Qualley és Hong Chau) egyszerűen lubickolnak a feladatban, pláne, mert mindhárom szerepük valamiféle karikatúra, amennyiben eltúlzott, sarkított, groteszk tulajdonságokra épül, és nem egyszer még izgalmas, jellemteremtő kinézettel is jár. A cannes-i díjat elnyerő Jesse Plemons igazi kaméleon, szinte nem is hasonlít egymásra a három karaktere, Willem Dafoe meg úgy tudja hordani a térdzoknit a szandállal és a rövidnadrággal, hogy a ruháinak is külön szereplőnevet kellene adni. És ha egy színész lubickol, azt mindig jó nézni, pláne, hogy egyikük sem esik át soha a ló túloldalára: legyen akármilyen szánalmas vagy megátalkodott a karakterük, nem válnak bohóccá, nem a játékos, hanem a komoly eszköztárukból dolgoznak. Ha nem ismernénk Lantimosz korábbi, mesteri filmjeit – főképp az Egy szent szarvas meggyilkolását –, azt is feltételezhetnénk, a rendező jobb színészvezetésben és karakteralkotásban, mint sztoriírásban; maradjunk abban, hogy nagyon ért a színészvezetéshez, csak így, összehasonlítás nélkül.

outnow.ch/Searchlight Pictures

Szóval Jorgosz Lantimosz végre visszatért a Szegény párák és A kedvenc előtti, sokkal kevésbé közönségbarát, cserébe imádnivalóan elborult, merész és meghökkentő ötletekkel teli korszakához. Mégsem pontos A kegyelem fajtáit visszatérésnek nevezni, Lamtimosz ugyanis sosem volt pontosan ott, ahol most. Ha pontosan ilyen lett volna valaha is, aligha válhatott volna azzá a méltán elismert sztárrendezővé, akivé vált. Ahhoz ez nagyon kevés lett volna.